Kedveseim,
régen írtam, sok minden történt velem-körülöttem...
Az utolsó rekonstrukciós műtétem jól sikerült, elkészült a mellbimbóm végre 2 év után :-) és a jobb mellembe kaptam egy kis implantátumot. Sajnos, amit nem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni :-( 2 hétig olyan fájdalmaim voltak, mint amikor 2 évvel ezelőtt levették a bal mellemet. Beszéltem több nővel, aki átesett már ilyen műtéten és teljesen vegyesek voltak a tapasztalatok. Volt, akinek egyáltalán nem fájt, volt, akinek kicsit fájt és volt olyan is, akinek annyira fájt mint nekem. Mint tudjuk, nincs két egyforma nő, két egyforma eset, két egyforma szervezet. Engem ez most eléggé megviselt. Ez van. De ez ismét már csak múlt!!!! Hét héttel a műtét után, köszönöm, JÓL vagyok, gyönyörűségesek a cickóim és én végre pontot tehetek 2 éves kálváriám végére!! :-)
Mint írtam az elején, sok minden történt az elmúlt időben. Ami talán a legjobban bosszant, hogy a kompressziós melltartóról levették a támogatást, ami eddig receptre 8.000.-Ft volt. Most recept nélkül 18.000.-Ft-ba kerül egy darab ebből. Márpedig egy ilyen rekonstrukciós műtét után legalább 2 darabra van szükség, mivel hat hétig éjjel-nappal viselni kell és néha ki is kell mosni ugye :-) Felháborítónak és szomorúnak tartom, hogy nem elég, hogy végig kell csinálni ezt a hosszú, nehéz tortúrát a betegséggel, a végén pedig még egy vagyonba kerül a helyreállító műtét. Mert ugye a melltartón kívül be kell szerezni a kompressziós harisnyát is, és az implantátumot is ki kell fizetni (a nem érintett mellben). Dühít, bosszant, bánt....Annyi sok nő ír nekem, akik kérik, hogy segítsek nekik, mert nem bizony ők nem tudják ezt kifizetni...én pedig nem tudok segíteni :-( No ezekben a dolgokban szeretnék változást hozni többek között!!!
Történt azért jó dolog is :-) a műtétemet megelőző este végig jártam a szobákat és mindenkinek adtam egy szórólapot a blogomról és egy rózsaszín masnit. Annyira boldogok voltak a nők, hogy azt nem tudom leírni :-) beszélgettem velük, meghallgattam őket és újra beigazolódott, amit már eddig is gondoltam, hogy erre mennyire nagy szükség van!!! Hogy valaki, aki már ezen átment, és jól van és pozitív, az odaálljon és erőt adjon a többieknek! Volt, akivel együtt sírtam, és volt, akivel együtt nevettem. Aztán megkértem a nővéreket, hogy ők is tegyék ki a masnit magukra értünk és aztán szépen sorban az orvosok is kitették magukra :-) ezek olyan apró dolgok és nekünk érintetteknek olyan sokat jelentenek! Azóta minden héten viszek pink masnikat az emlő osztály nővér pultjára és rendre el is fogy minden héten. Tudom én, hogy ezek nem nagy dolgok, de mégis boldogsággal tölt el, hogy talán egy picit segíthetek azoknak, akik még előtte állnak a betegségnek. És az is jól esik, hogy szinte nem tudok már úgy bemenni az Onokológiára, hogy valaki ne jöjjön oda hozzám, hogy olvasta a blogomat és mennyire köszöni, amit csinálok! Egy-egy ilyen ölelés és mosoly mindennél többet ér nekem! Ha csak egy kicsit is megkönnyítem egy-két nőnek ezt a nehéz utat, már nem volt hiába!!!
Szintén jó hír, hogy hamarosan megszületik végre az Egyesületem és onnantól kezdve végre hivatalosan is elismert szervezet leszünk és talán még több helyen és dologban tudunk majd segíteni a mellrákos nőknek!!!
Fantasztikus nőket ismertem meg az elmúlt 2 évben, akik közül sokakat a barátomnak mondhatok és ez boldogsággal tölt el :-) És mert csalódás nélkül nem élet az élet, az is megvolt :-( Volt három ember az életemben, akik nagyon megbántottak. Azt hiszem, így még nem bántott SENKI soha, ahogy ők tették velem. Sok idő kellett, mire feldolgoztam, nagyon fájt, de ma már tudom, hogy ennek is így kellett lennie és egyszer még meg fogom nekik köszönni, hogy így történt. Nem haragszom rájuk, mert ők még nincsenek túl a betegségen (testileg és lelkileg), kívánom nekik teljes szívemből, hogy jussanak el oda, ahol én vagyok :-)
És mivel az elengedést is gyakorolnom kell, mert nem vagyok túl jó benne, ezért egy ilyen feladatot is kaptam. Az én drága "L"-emet kell elengednem, ami bizony nagyon nehezen megy és szenvedek rendesen...az eszemmel tudom, hogy el kell engednem, mégis bele szakadok a hiányába...nap, mint nap...nagyon fáj, de remélem egyszer majd azt tudom nektek mondani, hogy újra boldog vagyok és nem lesz könnyes a szemem, ha rá gondolok...hanem hálás leszek azért, hogy ismerhetem és végig mellettem volt a betegség alatt.
Kedden volt a Mamám születésnapja, 70 éves lenne a drága....
Hát így telnek a napjaim drágáim...de történjen bármi is, ÉLEK és csak ez számít!!!!!!!!!!!!!!!!!!! :-)
Mindenkinek a legjobbakat kívánom!
Kitartást, sok erőt, türelmet, fájdalommentes napokat!!!!!!!
