Egy újabb november 6-a. Ez is csak egy szám, egy dátum...nekem picit több ennél. Hét évvel ezelőtt ezen a napon diagnosztizálták nálam a mellrákot a bal mellemben. Nem volt egy vidám nap. Sőt, mondhatom, életem egyik legrosszabb napja volt. Nem mondom, hogy a legrosszabb, mert semmivel nem volt könnyebb az a nap, amikor elveszítettem 23 évesen az édesanyámat, vagy pár évvel később a Papámat. Ezek mind nagyon nehéz és szomorú napok voltak az életemben és én mindegyikbe belehaltam egy kicsit. Aztán szépen-lassan újra felépítettem magam és bár az idő nem gyógyítja be ezeket a sebeket (üzenem mindenkinek, aki azt vallja, hogy igen - nagy marhaság), megtanlunk együtt élni a veszteségeinkkel. Ma is ugyanúgy fájnak ezek, de idővel elhalványulnak...ahogy a hegek is mellemen, vállamon vagy a gerincemen. De minden egyes áldott nap emlékeztetnek rá, hogy min mentem keresztül, mekkora árat fizettem a boldogságomért...
Nagyon nagyot. És mégsem cserélném el senkivel az életem. Mert ha ezeken nem megyek keresztül, akkor ma nem tudok így mosolyogni talán, nem tudom így értékelni az élet minden egyes pillanatát, nem ismertem volna meg a csodás önkénteseimet, a fantasztikus társamat és nem lenne ilyen szép mákos hajam:-)
Gyakran kérdezik tőlem mostanában, hogy mi segített túlélni a rákot, hogyan győztem le, miben hittem?
Először is, nem túléltem a rákot, hanem végigcsináltam az előírt kezeléseket, műtéteken estem át, szedem a hormongyógyszert hatodik éve...de nincsen biztosíték semmire. Igen, én is nagyon vártam a mágikus 5 évet. Eljött. Aztán eljött a hatodik és most a hetedik is. De őszintén szólva ma már azt gondolom, hogy ebben a betegségben egyetlen dolog számít a végén, ez pedig nem más, mint hogy vagy szerencséd van, vagy nincs. És erre bizony semmi ráhatásunk nincsen. Nagyon sok nőt veszítettem el az elmúlt 7 évben, és a legtöbb közülük ugyanúgy végigcsinált minden kezelést, mindent betartott, amit az orvosa előírt neki és mégis elmentek...mindegyikük elvesztésébe belehalok egy kicsit. Tudom, nem szabad és vigyáznom kell magamra. Persze, persze...tudom és vigyázok!
De nekem valahogy minden érintett olyan kicsit, mintha a gyerekem lenne. Kinevethettek. Akkor is így érzem. És néha nagyon igazságtalannak tartom az életet...a sorsot...bárhogyan is nevezzük. Fiatal nők, életük teljében, gyermekeiket hátrahagyva belehalnak egy olyan betegségbe, amibe ma senkinek sem szabadna belehalnia...mosolygós, életvidám nők, akik élni akartak és látni felnőni a gyermeiket, a kezükben tartani az unokáikat...ahogy mindannyian erre vágyunk. Ki vagy mi rendelkezik felettünk? Kinek, mi van megírva?
Gyakran nézegetem ezt a képet...szeretem...szerettem azt a pillanatot, amikor készült...vidámak voltunk, mosolyogtunk, nevetgéltünk...csak ülök és nézem...hogy van ez? Én itt vagyok, ők nincsenek. Ők már angyalok. Pedig mindent úgy csináltak, ahogy kellett.
Szomorúság költözik a szívembe...aztán arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ismerhettem őket.
(hangsúlyozom, MINDEN előírt kezelést végig KELL csinálni!)
Nagyon sok angyalom van...de azt gondolom, hogy addig él valaki, amíg beszélnek róla...ezért én beszélek és írok róluk és újra és újra megnézem a fotóikat.
Apropó győzelem, harc, csata....
Legyőzni sem győztem le semmit és senkit! (max. magamat). A harc nem jó, a harc negatív érzelmeket szül...az első évben még én is harcoltam...aztán elengedtem. Nagyon sok mindent elengedtem. Tudod, amin változtathatsz, változtass, amin nem tudsz változtatni, engedd el! Az idei jelszavam az elengedés. Elég sokszor bevált, talán jövőre is ezt választom:-)
Miben hittem? Magamban és a gyógyulásomban! Mondhatnék nagy szavakat, hogy Istenben, Buddhában...persze néha beülök egy templomba és imádkozom magamért, minden szerettemért, minden mellrákos nőért...és kétszer egy évben ellátogatok a Búbánat völgybe is egy kis elvonulásra, ahol csak magammal foglalkozom és befelé figyelek és hajnali 4-kor énekelek a többiekkel és egész nap meditálunk...ezek is sokat segítenek, de hinni MAGAMBAN hiszek! Rendíthetetlenül! És neked is pont ezt javaslom. Higgyjél magadban és a gyógyulásodban, tartsd be az orvosod utasításait és mindig csak a következő feladatra/lépésre koncentrálj! NEM kell hónapokkal előre gondolkodni, tervezni. Ahhoz is nagyon sok enrgiára lesz szükséged, hogy az adott lépést megtedd! És adjál időt magadnak!!! És sírjál, ha sírni van kedved és üvölts, ha üvölteni, és nevess, ha nevetni! Éld meg az érzéseidet és gyászold el a melledet, a hajadat. Ezek nagyon fájdalmas dolgok és NEM kell mindig erősnek lenned! Miért is kéne? Ki mondja? NEM kell megfelelned senki elvárásának, csak a sajátjaidnak!
Világ életemben erős voltam...pffff...mire mentem vele? Na jó, néha hasznos, de NEM akartam erős és kemény lenni! Nem én! De történtek dolgok az életemben, amik megerősítettek és megkeményítettek. Ma már el tudom ezt is fogadni. Csak néha az zavar, hogy el sem tudják képzelni az emberek, hogy a kemény külső mögött egy végtelenül törékeny lélek lakozik. Törékeny és a végtelenségig érzékeny. Mondtam már, hogy bármin el tudom sírni magam? Hét éve sírok kb és soha nincs nálam zsepi:-) Elég egy ölelés és sírok. Elég egy romantikus zeneszám és sírok. Elég egy tánc a kedvesemmel és sírok. És akkor mi van? Semmi! Sírjál, amennyit csak jól esik!
Az idei október nagyon aktívan telt nekem és az önkénteseimnek, 3 nagy kampányt is csináltunk, számos rendezvényen vettünk részt, cégeknél tartottunk felvilágosítást, nagyon sok médiamegjelenésünk volt és picit el is fáradtam, de imádtam minden percét! És amikor valami nehézségbe ütköztem, erre az idézetre gondoltam.
"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik." (Mumammad Ali)
Egyébként az egyik októberi fotókiálításunk megnyitóján Dr Sávolt Ákos is ezt az idézetet hozta magával és imádtam érte.
És hogy hogy vagyok? Hogy vagyok ma 7 évvel a diagnózis után?
Jól vagyok. Köszönöm, jól vagyok!
BOLDOG vagyok!
Egy évvel ezelőtt rátaláltam a kedvesemre, akivel csodás minden együtt töltött pillanat, óra és nap! Kértem és megkaptam ŐT!
Boldog vagyok, mert egészséges vagyok, amiért minden nap hálát adok lefekvés előtt!
Boldog vagyok, mert egészséges a lányom!
Boldog vagyok, mert sok fantasztikus BARÁT vesz körül!
Boldog vagyok, mert van egy csodás otthonom, ahova öröm minden HAZAtérés!
Boldog vagyok!
ÉLEK!
És mi az üzenetem neked?
Hogy figyelj magadra kicsit jobban! Ez alatt pedig azt értem, hogy állj oda a tükör elé, és dícsérd meg magad! Mert szép vagy és értékes és egyszeri és megismételhetetlen!
Tegyél minden nap valamit a saját örömödre. Bármit! Egyél egy fagyit, olvassál, hallgasd meg maximum hangerőn a kedvenc számodat, menj ki az erdőbe és kiabálj egy nagyot! Mondd el a szeretteidnek, hogy szereted őket, egyél jókat, szerelmeskedj amennyit csak bírsz, fogadd el a ráncait, amik arra emlékeztetnek, hogy van múltad, vegyél egy új cipőt magadnak, hemperegj bele a falevelekbe...tégy meg minden olyan dolgot, amiről eddig csak fantáziáltál!
Ne hidd, hogy van időd!
Csak az ITT és MOST számít - semmi más!
És végül az alábbi idézettel búcsúzom mára tőletek!
"Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent." (Csernus Imre)
Ne feledjétek:
