Kanóc. Ez volt a beceneve...nekem Papus volt. Akinek én voltam a szeme fénye és imádtam az ölében ülni és simogatni a tüsi haját. Sármos, nagydumás, örökké viccelős, mindig dolgozós, életimádó....Szeretem. Szerettem. 2004-ben elment és bízom benne, hogy a Mamussal együtt vigyáznak rám valahonnan fentről! Hiányoznak mindketten...nagyon...állítólag mi választjuk ki, hogy hova születünk...jól választottam, de túlságosan korán magamra hagytak, mindketten nagyon fiatalon.
De hiszem és vallom, hogy egy ember addig él, amíg beszélnek róla. És én beszélek róluk. Gyakran. Szoktam róluk mesélni a Sárának, a barátaimnak, és ez jó érzéssel tölt el :-)
Állítólag legenda volt....nem tudom...de a minap a klassz dolog történt velem.
Érkezett egy virágrendelés, amit annak rendje és módja szerint továbbítottam a címzettnek (aki mellesleg áttételesen én is ismerek)...csörög a telefon, egy férfi bemutatkozik, és érdeklődik, hogy rendben lesz-e a rendelése, időben ki lesz-e szállítva...stb...mondom, természetesen, fogják vinni még aznap Bécsben a megadott címre. Snitt.
Telefoncsörgés. Az iménti férfi újra hív és udvariasan beszélgetni kezd és mondja, hogy a nevem - Halom - elég ritka név és nem rokonom-e a Halom József? Ahogy ezt kimondta, már mosolyogtam :-) Mondtam szerényen, hogy de igen, az apukám. Vonal másik végén örömöt vélek felfedezni...és mesélni kezd...akkor ő ismer engem. Találkoztunk, amikor 4 éves lehettem. Mondom, sajnos nem emlékszem :-) És az úriember elmondja, hogy nagyon jól ismerte a Papát, majd még más nevek is szóba kerülnek...és én úszom a boldogságban :-)
Imááááádom az élet sóját! :-)
Ott voltam vele az István, a király forgatásán '83-ben a Királydombon 10 évesen, '92-ben a Loksi búcsúkoncertjén a Nyugatiban, természetesen volt dedikált fotóm Bery Aryról, amikor a Szerelem első vérig volt a menő....és még sorolhatnám...megannyi vicces történetet mesélt a külföldi útjairól, ahova államfőkkel utazott, volt életveszélyben a boszniai háborúban...büszkeséggel tölt el, hogy a Halom Józsi lánya vagyok...drága Papus, maradhattál volna még!
Ezeket a neten találtam:
"A másik fantasztikus történet Párizsban történt. Személyesen nem voltam akkor ott, de Világi Gyula szerkesztő kollégám és Halom József operatőr mesélte nekem, mikor a Duna Tv stábjaként hazajöttek a francia fővárosból. 1994-ben Göncz Árpád a volt francia köztársasági elnökkel Valéry Giscard d’Estaing-gel találkozott. A megbeszélés után a magyar köztársasági elnök következő programja a Pére-Lachaise temetőben volt, ahol megkoszorúzta idősebb Antall József emlékművét. Igen ám, de az újságírókat szállító autóbuszt a felvezető motoros rendőrök rossz irányba vitték, így az újságírók és főleg a TV stábok – így a Duna TV is – lekésték a koszorúzást. Árpi bácsi, már befejezvén a ceremóniát, épp készült beszállni az elnöki gépkocsiba, amikor befutott az újságírók autóbusza. Halom Józsi, a Duna TV legendás, azóta sajnos elhunyt operatőre, akit Árpi bácsi nagyon kedvelt, odament Göncz Árpádhoz és elmondta neki, hogy egy árva kép sincs a koszorúzásról, mert lekésték azt. Erre Árpi bácsi a legtermészetesebben azt mondta: „Józsikám, akkor még egyszer koszorúzunk.” Így is lett, az Elnök úr megismételte a koszorúzási ceremóniát, hogy a televíziók fel tudják azt venni. Nem hiszem, hogy rajta kívül ezt bárki is megtette volna."
"Kialudt a "Kanóc" - evvel a becenévvel kezdte a Kovács-Faludi Filmlaborban, mint hívós a filmes életét Halom József. Kamera mellé került, ott élte meg segédoperatőrként a nehéz tükrös DEBRI kamerát felváltó, egyre könnyebb, majd teljesen elektronikus kamerák megjelenését. Tanúja volt a Tanúnak és sok-sok magyar film megszületésének. Hegyi Barnabás, Széchényi Ferenc, Illés György, Zsombolyai János és Andor Tamás operatőrök segítőjeként. A filmgyári kameraasszisztensek választott csoportvezetője volt. 1992-ben már a stúdiókamera mögött állt a Duna Televízió első adásnapján, december 24-én. A Híradót választotta és a dokumentumfilmeket. Sokat utazott, járt Japánban, Kínában, Távol- és Közel-Keleten, Európa sok országában, a boszniai háborúban. Ha nem volt kezében a kamera, a cigaretta majdnem mindig. A szíve még bírta volna, a tüdeje már nem. Nagyon sokan voltak a nagyigmándi temetőben június 18-án és megrendülten hallgatták Pekár István elnök búcsúszavait."
1996. tavasz
