Nem értettem gyerekként, amikor az idős emberek ezt mondogatták.

Ma már értem és pont így gondolom én is. Minden nap ajándék és nekem minden év ajándék. Mások folyamatosan a koruk miatt aggódnak, hogy jaj már 45 vagyok, jaj már 50 vagyok, megjelentek az ősz hajszálak, kezdek ráncosodni, az alakom sem olyan már…

No hát az van, hogy én 47 vagyok (bár hivatalosan forever 40), és 8! És imádom a mákos hajamat és a ráncaimat, mert emlékeztetnek rá, hogy ÉLTEM! Klassz lenne, ha lehetnék 28 is, az is egy szuper szám, de elfogadom, ha más vár rám. Úgy tűnik, nincs nagyon más választásom.

Nyolc évvel ezelőtt – 2012. november 6-án - nagyot fordult velem a világ. Padlóra küldtek egy határozott, jobb horoggal. Nem értettem, őrjöngtem, üvöltöttem, sírtam és féltem. Féltem, mert egy ismeretlen közegbe csöppentem, amiről mindannyian azt gondoljuk, hogy velünk ez nem történhet meg és nem lehetünk biztosak benne, hogy visszafelé is van út. Hát persze, hogy nem, velem meg végképp nem, hiszen egészségesen éltem, sportoltam gyerekkorom óra….bla bla bla...és egyébként is. Meg amúgy is.

De megtörtént, és én végigcsináltam (ma már nem szeretem a leküzdöttem szót használni), hol jobban, hol rosszabbul, bár őszintén szólva, nem gondolom, hogy ezt lehet rosszul csinálni. Egyszerűen csak teszed, amit mondanak, nem agyalsz, csak az adott napra és az adott „feladatra” koncentrálsz. Agyalhatsz, de minek? Teljesen fölösleges, hiszen az egész élet kiszámíthatatlan, nemhogy egy ilyen betegség menete-lefolyása.

Mindig csak azt a napot kell túlélni és lehető legjobbat kihozni belőle. De ez betegség nélkül is így van valahogy. Vagy inkább így kéne lennie. Illetve betegség nélkül nem túlélni, hanem MEGÉLNI minden egyes napot, annak minden egyes percét! Ugye mennyit halljuk mostanában, hogy csak a MOST számít, semmi más. Hát, azt kell, hogy mondjam, hogy nagy igazság. Én alapvetően olyan tervezős típus vagyok, tudjátok, szépen beírom a határidő naplómba, hogy melyik nap, hánykor milyen programom lesz, aztán hopp, minden másképp alakul…és igyekszem rugalmas lenni és alkalmazkodni, újratervezni. Nem mindig egyszerű, de gyakorlom.  

Azt szoktam mondani, hogy ez a betegség olyan volt, mint egy óriási hullámvasút, amit egyébként imádok, csak inkább a Vidámparkban, a régi fa hullámvasutat. Tudjátok! Ki szerette azt rajtam kívül?

Az van, hogy a diagnózis hallatán egy teljesen ismeretlen pszichés állapotba kerülünk, ami érthető, hiszen rettegünk ettől a szótól, hogy rák és minden, ami körülveszi. Műtét, infúzió, branül,  kemoterápia, sugárkezelés, vérvételek, tűszúrások, MRI, hajhullás, hányás, ízvesztés, sebek a szájban, körömgomba, mell elvesztése, paróka, szemöldök, szempilla kihullása, erős fájdalmak, fehérvérsejt szám csökkenés, vérhigító injekció és még sorolhatnám.

Azt javaslom neked, hogy próbáld meg szépen-lassan elfogadni, hogy ez most egy teljesen más állapot, amiben szinte minden megengedett Neked. Borulj ki bátran, sírjál, zokogjál, éld meg a lent-et, NE érezd cikinek és NE gondolt arra, hogy mit szól a környezeted? Nem tök mindegy? MOST TE VAGY A FONTOS! NE guglizzál, ha nem muszáj, szépen kövesd az orvosaid útmutatásait és csak tedd a dolgod. Aztán, amikor már belerázódtál kicsit (mert bele fogsz rázódni, akár szeretnéd, akár nem), akkor majd szépen mondd el a környezetedben lévő embereknek, hogy ez most nagyon nehéz neked, és tudod, hogy nekik sem könnyű, de NE pazarolj arra energiát, hogy őket próbálod felmosni a padlóról. Ők is majd szépen, lassan magukhoz térnek és bízom benne, hogy minden erejükkel azon lesznek, hogy Téged támogassanak, segítsenek ebben a labirintusban.

Ne félj és ne szégyelj segítséget kérni. Tőlük sem és még jobb lenne, ha szakemberhez is fordulnál. Senki NEM várja tőled, hogy „egyedül” birkózzál meg a betegséggel nap, mint nap! De higgyjél magadban, legyél tisztában a lehetőségeiddel és tedd, amit az orvosaid mondanak! És hidd el, túl leszel a műtéteken, a kezeléseken, a hajad is visszanő és a fájdalmak is elmúlnak és TE több leszel, mint a rák előtti életedben!

Nagy szavaknak tűnnek, de nem azok. Viszont igazak.

Nagyon sok mindent elvesz tőlünk a betegség, de a többszörösét kapjuk általa. Egy nap is kevés lenne, hogy elmeséljem nektek, hogy mennyi CSODA dolgot köszönhetek a mellráknak. Megszámlálhatatlan élményt, barátságokat, találkozásokat, lehetőségeket, tudást….

És változni fogsz, ami szintén nem baj, sőőőőőt, fantasztikus lehetőség igazából. Csak élj vele és vedd észre!

Én ma már ki tudom mondani (ráadásul büszkén), hogy értékes és megismételhetetlen vagyok. Van önbizalmam és hitem, amit senki-soha nem vehet el tőlem. A magamba vetett hitet! Elképesztően sok segítséget kaptam a lányomtól, a családomtól, a barátaimtól, az orvosaimtól, sorstársaktól, de legfőképp magamtól.

Te, aki pedig úgy olvasod ezeket a sorokat, hogy nem vagy ebben érintett, adjál hálát ezért minden nap és vigyázz magadra és a szeretteidre.

Te, aki éppen egy családtagot, feleséget, barátnőt, ismerőst támogatsz a betegségben, tudd, hogy nagyon fontos vagy neki és sokat jelent a jelenléted, még ha nem is mindig érzed így. Nehéz neked (tudom), de csak légy jelen. Nem kell mindig okosakat mondani, és megmondani neki, hogy mit-hogy csináljon. Csak légy vele.

 Köszönöm a tegnapi csodás estét, a mesés virágokat és a mennyei sütiket :-) 

Ha teheted, vedd meg Christine Clifford: A rák ismeretlen oldala című könyvet – szenzációs!

Végül nem zárhatom anélkül a soraimat, hogy ne emlékeznék meg azokról a csodálatos nőkről, akiknek nem adatott meg, hogy olvashatják a 8. szülinapi írásomat. Mert sajnos nem mondhatom, hogy ebben a betegségben nem veszítünk el feleségeket, édesanyákat, lányokat, nagymamákat. Elveszítünk igen. És ez rettenetesen fájdalmas és nehéz. Szívem minden szeretetével gondolok rájuk és hiszem, hogy ők már jól vannak és látnak minket és a szeretteiket és vigyáznak ránk! Hálás vagyok, hogy ismerhettem őket!

„Hálaérzet – mikor az ember tudja, hogy mi baja nincs.” (Fodor Ákos)

Utószó: beiratkoztam egy fantasztikus tanfolyamra, ahol az első alkalommal az alábbi feladatot tették elénk. Érdekes volt. Hátha van kedved neked is elmerengeni ezen…

Mi az három dolog az életedben, amit feltétlenül szeretnél megvalósítani, ha biztosan tudnád, hogy 100 évig élsz?

, ha 5 évig élsz?

, ha 1 hónapig élsz?

, ha 24 órát élsz?   

"Csak egyet kérj az élettől: mindenből eleget!

Annyi napfényt, hogy ragyogóbbnak lásd az életet,

annyi esőt, hogy értékeld a napsütést,

annyi boldogságot, hogy virulhasson a lelked,

annyi fájdalmat, hogy értékeld az élet apró örömeit,

annyi nyereséget, hogy elérd a vágyaidat,

annyi veszteséget, hogy értékeld, amid van és

annyi üdvözlést, hogy könnyebb legyen a végső búcsú."

(Richard Gere)

Carpe that fucking diem