Nem értettem gyerekként, amikor az idős emberek ezt mondogatták.

Ma már értem és pont így gondolom én is. Minden nap ajándék és nekem minden év ajándék. Mások folyamatosan a koruk miatt aggódnak, hogy jaj már 45 vagyok, jaj már 50 vagyok, megjelentek az ősz hajszálak, kezdek ráncosodni, az alakom sem olyan már…

No hát az van, hogy én 47 vagyok (bár hivatalosan forever 40), és 8! És imádom a mákos hajamat és a ráncaimat, mert emlékeztetnek rá, hogy ÉLTEM! Klassz lenne, ha lehetnék 28 is, az is egy szuper szám, de elfogadom, ha más vár rám. Úgy tűnik, nincs nagyon más választásom.

Nyolc évvel ezelőtt – 2012. november 6-án - nagyot fordult velem a világ. Padlóra küldtek egy határozott, jobb horoggal. Nem értettem, őrjöngtem, üvöltöttem, sírtam és féltem. Féltem, mert egy ismeretlen közegbe csöppentem, amiről mindannyian azt gondoljuk, hogy velünk ez nem történhet meg és nem lehetünk biztosak benne, hogy visszafelé is van út. Hát persze, hogy nem, velem meg végképp nem, hiszen egészségesen éltem, sportoltam gyerekkorom óra….bla bla bla...és egyébként is. Meg amúgy is.

De megtörtént, és én végigcsináltam (ma már nem szeretem a leküzdöttem szót használni), hol jobban, hol rosszabbul, bár őszintén szólva, nem gondolom, hogy ezt lehet rosszul csinálni. Egyszerűen csak teszed, amit mondanak, nem agyalsz, csak az adott napra és az adott „feladatra” koncentrálsz. Agyalhatsz, de minek? Teljesen fölösleges, hiszen az egész élet kiszámíthatatlan, nemhogy egy ilyen betegség menete-lefolyása.

Mindig csak azt a napot kell túlélni és lehető legjobbat kihozni belőle. De ez betegség nélkül is így van valahogy. Vagy inkább így kéne lennie. Illetve betegség nélkül nem túlélni, hanem MEGÉLNI minden egyes napot, annak minden egyes percét! Ugye mennyit halljuk mostanában, hogy csak a MOST számít, semmi más. Hát, azt kell, hogy mondjam, hogy nagy igazság. Én alapvetően olyan tervezős típus vagyok, tudjátok, szépen beírom a határidő naplómba, hogy melyik nap, hánykor milyen programom lesz, aztán hopp, minden másképp alakul…és igyekszem rugalmas lenni és alkalmazkodni, újratervezni. Nem mindig egyszerű, de gyakorlom.  

Azt szoktam mondani, hogy ez a betegség olyan volt, mint egy óriási hullámvasút, amit egyébként imádok, csak inkább a Vidámparkban, a régi fa hullámvasutat. Tudjátok! Ki szerette azt rajtam kívül?

Az van, hogy a diagnózis hallatán egy teljesen ismeretlen pszichés állapotba kerülünk, ami érthető, hiszen rettegünk ettől a szótól, hogy rák és minden, ami körülveszi. Műtét, infúzió, branül,  kemoterápia, sugárkezelés, vérvételek, tűszúrások, MRI, hajhullás, hányás, ízvesztés, sebek a szájban, körömgomba, mell elvesztése, paróka, szemöldök, szempilla kihullása, erős fájdalmak, fehérvérsejt szám csökkenés, vérhigító injekció és még sorolhatnám.

Azt javaslom neked, hogy próbáld meg szépen-lassan elfogadni, hogy ez most egy teljesen más állapot, amiben szinte minden megengedett Neked. Borulj ki bátran, sírjál, zokogjál, éld meg a lent-et, NE érezd cikinek és NE gondolt arra, hogy mit szól a környezeted? Nem tök mindegy? MOST TE VAGY A FONTOS! NE guglizzál, ha nem muszáj, szépen kövesd az orvosaid útmutatásait és csak tedd a dolgod. Aztán, amikor már belerázódtál kicsit (mert bele fogsz rázódni, akár szeretnéd, akár nem), akkor majd szépen mondd el a környezetedben lévő embereknek, hogy ez most nagyon nehéz neked, és tudod, hogy nekik sem könnyű, de NE pazarolj arra energiát, hogy őket próbálod felmosni a padlóról. Ők is majd szépen, lassan magukhoz térnek és bízom benne, hogy minden erejükkel azon lesznek, hogy Téged támogassanak, segítsenek ebben a labirintusban.

Ne félj és ne szégyelj segítséget kérni. Tőlük sem és még jobb lenne, ha szakemberhez is fordulnál. Senki NEM várja tőled, hogy „egyedül” birkózzál meg a betegséggel nap, mint nap! De higgyjél magadban, legyél tisztában a lehetőségeiddel és tedd, amit az orvosaid mondanak! És hidd el, túl leszel a műtéteken, a kezeléseken, a hajad is visszanő és a fájdalmak is elmúlnak és TE több leszel, mint a rák előtti életedben!

Nagy szavaknak tűnnek, de nem azok. Viszont igazak.

Nagyon sok mindent elvesz tőlünk a betegség, de a többszörösét kapjuk általa. Egy nap is kevés lenne, hogy elmeséljem nektek, hogy mennyi CSODA dolgot köszönhetek a mellráknak. Megszámlálhatatlan élményt, barátságokat, találkozásokat, lehetőségeket, tudást….

És változni fogsz, ami szintén nem baj, sőőőőőt, fantasztikus lehetőség igazából. Csak élj vele és vedd észre!

Én ma már ki tudom mondani (ráadásul büszkén), hogy értékes és megismételhetetlen vagyok. Van önbizalmam és hitem, amit senki-soha nem vehet el tőlem. A magamba vetett hitet! Elképesztően sok segítséget kaptam a lányomtól, a családomtól, a barátaimtól, az orvosaimtól, sorstársaktól, de legfőképp magamtól.

Te, aki pedig úgy olvasod ezeket a sorokat, hogy nem vagy ebben érintett, adjál hálát ezért minden nap és vigyázz magadra és a szeretteidre.

Te, aki éppen egy családtagot, feleséget, barátnőt, ismerőst támogatsz a betegségben, tudd, hogy nagyon fontos vagy neki és sokat jelent a jelenléted, még ha nem is mindig érzed így. Nehéz neked (tudom), de csak légy jelen. Nem kell mindig okosakat mondani, és megmondani neki, hogy mit-hogy csináljon. Csak légy vele.

 Köszönöm a tegnapi csodás estét, a mesés virágokat és a mennyei sütiket :-) 

Ha teheted, vedd meg Christine Clifford: A rák ismeretlen oldala című könyvet – szenzációs!

Végül nem zárhatom anélkül a soraimat, hogy ne emlékeznék meg azokról a csodálatos nőkről, akiknek nem adatott meg, hogy olvashatják a 8. szülinapi írásomat. Mert sajnos nem mondhatom, hogy ebben a betegségben nem veszítünk el feleségeket, édesanyákat, lányokat, nagymamákat. Elveszítünk igen. És ez rettenetesen fájdalmas és nehéz. Szívem minden szeretetével gondolok rájuk és hiszem, hogy ők már jól vannak és látnak minket és a szeretteiket és vigyáznak ránk! Hálás vagyok, hogy ismerhettem őket!

„Hálaérzet – mikor az ember tudja, hogy mi baja nincs.” (Fodor Ákos)

Utószó: beiratkoztam egy fantasztikus tanfolyamra, ahol az első alkalommal az alábbi feladatot tették elénk. Érdekes volt. Hátha van kedved neked is elmerengeni ezen…

Mi az három dolog az életedben, amit feltétlenül szeretnél megvalósítani, ha biztosan tudnád, hogy 100 évig élsz?

, ha 5 évig élsz?

, ha 1 hónapig élsz?

, ha 24 órát élsz?   

"Csak egyet kérj az élettől: mindenből eleget!

Annyi napfényt, hogy ragyogóbbnak lásd az életet,

annyi esőt, hogy értékeld a napsütést,

annyi boldogságot, hogy virulhasson a lelked,

annyi fájdalmat, hogy értékeld az élet apró örömeit,

annyi nyereséget, hogy elérd a vágyaidat,

annyi veszteséget, hogy értékeld, amid van és

annyi üdvözlést, hogy könnyebb legyen a végső búcsú."

(Richard Gere)

Carpe that fucking diem

Február 4. Rákellenes világnap - gondoltam írok egy hosszabb bejegyzést ennek alkalmából, mégiscsak átéltem, túléltem...7 évvel ezelőtt...aztán meggondoltam magam...és egyszerűen összeszedtem neked pár idézetet, amikről úgy gondolom, hogy valami ilyesmit tanított nekem a betegség. Meríts belőle TE is erőt!

Ezt az első idézetet szívem minden szeretetével ajánlom minden érintett Nőnek, aki most van az úton vagy már az újraépítés fázisában van.

"Nincs annál erőteljesebb, radikálisabb és lélegzetelállítóbb módon gyönyörű, mint az a nő, aki úgy dönt, hogy újraépíti az életét napról napra. Nem számít, hogy hány darabból kell összerakni, vagy hogy mennyi hibát vétett útközben, de eljön a nap, amikor újra teljes pompájában fog ragyogni."
(Carol Alwill Leyba)

És általad lesz csodás a világ...

"Ne akarj tökéletes lenni és felejtsd el végre a tökéletes életet. Nem létezik. Töröld ki végre a szótáradból, mert olyanra vágysz, ami nincs. Élet van. Benne ezer apró boldog pillanattal, amit észre kell vennünk, magunkkal kell vinnünk és meg kell becsülnünk. Ember vagy, tele hibákkal, apró és hatalmas álmokkal, átsírt éjszakákkal, tragédiákkal és csordultig tele boldogsággal. Így ha a tökéletesre vágysz, csalódás lesz csupán amit cserébe kapni tudsz. Mert nincs. Te vagy benne, esetlenül, néha botladozva, szárnyat keresve, utat kutatva, szerelemre vágyva, vagy megtalálva. Te vagy benne, ezer hibával, számtalan csodával, nevetéssel, könnyel, gödörrel, akadállyal és véget nem érő akarással. Öleléssel, nevetéssel, kilátástalan helyzetekkel, melyek mindig megoldódnak, tanulsággal, reménnyel, hittel és vágyakkal. Mert tökéletes élet nem létezik. Te létezel. És általad lesz csodás a világ. Mert másként nem lehet."
(Todorovits Rea)

Fotó: Szalontai Ábel (hála és köszönet érte) 2013. a kemoterápiás kezelések között

Mert csak az ITT és MOST számít, semmi más!

“Maradj a jelen pillanat egyszerűségében. Fel kell hagynod a haszontalan gondokkal, a múlton való rágódással, a jövő elé sietéssel. Vagyis szabadulj meg a "már nincs" és a "még nincs" irrealitásaitól. Élj az egyetlen realitásban, a "most"-ban.”
(Popper Péter)

És végül a nagy kedvencem:

"Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod... Tanulj úgy, mintha örökké élnél." (Mahatma Gandhi)

Öleléseim!

Nehogy azt gondold, hogy én nem hízom a hormonbogyótól csak Te. Én is hízom bizony, most is van rajtam 3-4 kg plusz, hiszen én is túl vagyok már a 45-ön és hatodik éve szedem a hormonbogyót (Zitazónium) és ülőmunkát végzek napi 8 órában. Ha nem látod az azért van, mert úgy öltözködöm. Jó trükk, ugye?:-)

Gyakran kérdezik tőlem, hogy én hogy csinálom, hogy rajtam nem látszik?

Látszik. Nekem is van úszógumim. Ez van.

Én hasas típus vagyok. Most is a hasamon és a combomon van az a kis plusz, amitől szívesen megválnék. Jobban kéne figyelnem az étkezésre is, de mit tegyek, ha imáááááádom a kenyeret? Nem tudom (vagy talán nem is akarok) lemondani róla! Igazából nálam ez hektikus. Van, amikor erőt veszek magamon és visszafogom magam, van, amikor pedig egyáltalán nem és azzal nyugtatom magam, hogy megérdemlem:-) ez jó duma, nem??

És akkor van itt még a mozgás/sport kérdése is. Nos, többen azt gondolják, hogy én folyamatosan sportolok. Ennek örülök, hogy ez jön le nektek. De el kell, hogy keserítselek titeket. Ebben is hektikus vagyok. Vannak óriás föllángolások, olyankor tényleg igyekszem legalább háromszor egy héten mozogni valamit. Legjobban úszni szeretek és bringázni és csak ezután jön a futás a sorban. Aztán vannak olyan időszakok ebben is, amikor semmihez sincs kedvem, és/vagy időm és olyankor ellustulok én is. Én is emberből vagyok :-) 

Aztán mindig nagyon nehéz újrakezdeni, de ha ráveszem magam, és elmegyek futni, akkor utána nagyon büszke tudok lenni magamra:-) és növök kb 10 cm-ert!:-) Tudom, tudom, hogy sokkal hatékonyabb lennék, ha nem is hagynám abba...rajta vagyok!

Talán picit szerencsés vagyok olyan szempontból, hogy mivel gyerekkoromban sportoltam, ezért alapvetően izmos vagyok és sportos, és talán ezért sem látszik rajtam annyira az a kis plusz. Nem tudom. Ha így is van, akkor is mindenkit a saját kis plusz kilói zavarják. Így engem is. 

A legjobban úszni szeretek, mert amikor beugrom a vízbe, akkor megszűnik a külvilág és minden probléma, gond. Olyankor csak én vagyok és a víz. És ha formában vagyok, akkor erős tempóban úszom 1 órát folyamatosan. Na az klassz érzés!!!! :-) 

Azt mondtam már nektek, hogy nem szállok liftbe? Tehát azt is a sportok közé sorolom, hogy folyamatosan lépcsőzök:-) Az iroda, ahol dolgozom a második emeleten van, ami igazából harmadik. Egy nap általában háromszor megyek gyalog föl, az már nem rossz, ugye? :-) Ami pedig a specialitásom, hogy nem teljes talppal lépek a lépcsőre, hanem csak a talpam első részével, így még jobban vádlira gyúrok:-) Bár azzal pont nincsen problémám, mert nagyon izmos és szép, azért nem árt folyamatosan edzésben tartani!

Ahogy a legtöbb nőnek, nekem is a hasamra és a fenekemre jönnek a plusz kilók először. Világ életemben irigykedve néztem azokat a nőket, akiknek szép, lapos hasuk van...mondjuk Rubint Réka hasa is tetszik, de talán az már picit túl izmos nekem. De le a kalappal előtte! Magamon azt vettem észre, hogy ha rendesen eljárok futni és úszni és picit visszafogom a szénhidrát fogyasztást, akkor azért lejjebb megy a hasamból. Ez alapvetően jó hír. Csak hát hiányzik a motiváció legtöbbször. 

Most mondjuk készülünk a jövő nyári Ultrabalatonra egy 13 fős csapattal, tehát elkezdtem (enyhe túlzással) a felkészülést. Egyenlőre "csak" futok, de szeretném felváltva csinálni az úszással és tavasztól a bringával!  

Én mindenesetre úgy működöm, hogy szükségem van célokra, amik motiválnak. Ezért mindig kitűzök valami célt magamnak, most éppen az Ultra az. Fantasztikus klassz csapa jött össze, a többség szintén érintett volt mellrákban, ezért is különleges lesz. :-) Már most beírhatjátok a naptárakba, és jöhettek szurkolni, ha van kedvetek. 2020.május 16-17.   A fő cél, hogy megmutassuk az érintetteknek, hogy mellrák után is van élet! Nem is akármilyen! 

6 éves korom óta síelek és vitorlázom, mindkettőt versenyszerűen űztem nagyon sokáig, mára megmaradtak hobbinak és imááááádom mindkettőt! Futok, úszom, bringázom, járok néha terembe, kipróbáltam a wakeboard-ot, járok sup túrákra, és nagy vágyam megtanulni lovagolni!

Ééééés tegnap elkezdtem az edzést, amit egész jól bírtam és alig van izomlázam:-) nagyon nagyon jól esett és alig várom a holnapi folytatást! Imádom az érzést, amikor az izmaim elkezdenek emlékezni:-) 

Öröm látni, hogy ennyien csatlakoztatok a #laposhasamlesz programhoz, melyben Simó Berni és csapata - a nyugizz.hu - fog nekünk segíteni, hogy mindenki elérje az általa kitűzött célt! Berni egyébként Sára lányom edzője volt, mikor Fit Kidre járt, de ennek már jópár éve. Azóta is figyelemmel kísértem az útját, és hát úgy döntöttem, hogy Őt választom átalakulásomhoz, mert nekem ő mindenképpen motiváló! 

Motivációnak pedig ajánlom az alábbi videot Berniről, aki fittnesz Európa-, és Világbajnok

https://www.youtube.com/watch?v=msUxxKYw8Y4&fbclid=IwAR306-S8xi554jZBdMLasck-qJE-KnO2XzgnTb5D1qfTbeIF_WmYuKPOpGU&app=desktop

Carpe diem

Egy újabb november 6-a. Ez is csak egy szám, egy dátum...nekem picit több ennél. Hét évvel ezelőtt ezen a napon diagnosztizálták nálam a mellrákot a bal mellemben. Nem volt egy vidám nap. Sőt, mondhatom, életem egyik legrosszabb napja volt. Nem mondom, hogy a legrosszabb, mert semmivel nem volt könnyebb az a nap, amikor elveszítettem 23 évesen az édesanyámat, vagy pár évvel később a Papámat. Ezek mind nagyon nehéz és szomorú napok voltak az életemben és én mindegyikbe belehaltam egy kicsit. Aztán szépen-lassan újra felépítettem magam és bár az idő nem gyógyítja be ezeket a sebeket (üzenem mindenkinek, aki azt vallja, hogy igen - nagy marhaság), megtanlunk együtt élni a veszteségeinkkel. Ma is ugyanúgy fájnak ezek, de idővel elhalványulnak...ahogy a hegek is mellemen,  vállamon vagy a gerincemen. De minden egyes áldott nap emlékeztetnek rá, hogy min mentem keresztül, mekkora árat fizettem a boldogságomért...

Nagyon nagyot. És mégsem cserélném el senkivel az életem. Mert ha ezeken nem megyek keresztül, akkor ma nem tudok így mosolyogni talán, nem tudom így értékelni az élet minden egyes pillanatát, nem ismertem volna meg a csodás önkénteseimet, a fantasztikus társamat és nem lenne ilyen szép mákos hajam:-) 

Gyakran kérdezik tőlem mostanában, hogy mi segített túlélni a rákot, hogyan győztem le, miben hittem?

Először is, nem túléltem a rákot, hanem végigcsináltam az előírt kezeléseket, műtéteken estem át, szedem a hormongyógyszert hatodik éve...de nincsen biztosíték semmire. Igen, én is nagyon vártam a mágikus 5 évet. Eljött. Aztán eljött a hatodik és most a hetedik is. De őszintén szólva ma már azt gondolom, hogy ebben a betegségben egyetlen dolog számít a végén, ez pedig nem más, mint hogy vagy szerencséd van, vagy nincs. És erre bizony semmi ráhatásunk nincsen. Nagyon sok nőt veszítettem el az elmúlt 7 évben, és a legtöbb közülük ugyanúgy végigcsinált minden kezelést, mindent betartott, amit az orvosa előírt neki és mégis elmentek...mindegyikük elvesztésébe belehalok egy kicsit. Tudom, nem szabad és vigyáznom kell magamra. Persze, persze...tudom és vigyázok!

De nekem valahogy minden érintett olyan kicsit, mintha a gyerekem lenne. Kinevethettek. Akkor is így érzem. És néha nagyon igazságtalannak tartom az életet...a sorsot...bárhogyan is nevezzük. Fiatal nők, életük teljében, gyermekeiket hátrahagyva belehalnak egy olyan betegségbe, amibe ma senkinek sem szabadna belehalnia...mosolygós, életvidám nők, akik élni akartak és látni felnőni a gyermeiket, a kezükben tartani az unokáikat...ahogy mindannyian erre vágyunk. Ki vagy mi rendelkezik felettünk? Kinek, mi van megírva?

Gyakran nézegetem ezt a képet...szeretem...szerettem azt a pillanatot, amikor készült...vidámak voltunk, mosolyogtunk, nevetgéltünk...csak ülök és nézem...hogy van ez? Én itt vagyok, ők nincsenek. Ők már angyalok. Pedig mindent úgy csináltak, ahogy kellett. 

Szomorúság költözik a szívembe...aztán arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ismerhettem őket.

(hangsúlyozom, MINDEN előírt kezelést végig KELL csinálni!)

Nagyon sok angyalom van...de azt gondolom, hogy addig él valaki, amíg beszélnek róla...ezért én beszélek és írok róluk és újra és újra megnézem a fotóikat.

Apropó győzelem, harc, csata....

Legyőzni sem győztem le semmit és senkit! (max. magamat). A harc nem jó, a harc negatív érzelmeket szül...az első évben még én is harcoltam...aztán elengedtem. Nagyon sok mindent elengedtem. Tudod, amin változtathatsz, változtass, amin nem tudsz változtatni, engedd el! Az idei jelszavam az elengedés. Elég sokszor bevált, talán jövőre is ezt választom:-)

Miben hittem? Magamban és a gyógyulásomban! Mondhatnék nagy szavakat, hogy Istenben, Buddhában...persze néha beülök egy templomba és imádkozom magamért, minden szerettemért, minden mellrákos nőért...és kétszer egy évben ellátogatok a Búbánat völgybe is egy kis elvonulásra, ahol csak magammal foglalkozom és befelé figyelek és hajnali 4-kor énekelek a többiekkel és egész nap meditálunk...ezek is sokat segítenek, de hinni MAGAMBAN hiszek! Rendíthetetlenül! És neked is pont ezt javaslom. Higgyjél magadban és a gyógyulásodban, tartsd be az orvosod utasításait és mindig csak a következő feladatra/lépésre koncentrálj! NEM kell hónapokkal előre gondolkodni, tervezni. Ahhoz is nagyon sok enrgiára lesz szükséged, hogy az adott lépést megtedd! És adjál időt magadnak!!! És sírjál, ha sírni van kedved és üvölts, ha üvölteni, és nevess, ha nevetni! Éld meg az érzéseidet és gyászold el a melledet, a hajadat. Ezek nagyon fájdalmas dolgok és NEM kell mindig erősnek lenned! Miért is kéne? Ki mondja? NEM kell megfelelned senki elvárásának, csak a sajátjaidnak!

Világ életemben erős voltam...pffff...mire mentem vele? Na jó, néha hasznos, de NEM akartam erős és kemény lenni! Nem én! De történtek dolgok az életemben, amik megerősítettek és megkeményítettek. Ma már el tudom ezt is fogadni. Csak néha az zavar, hogy el sem tudják képzelni az emberek, hogy a kemény külső mögött egy végtelenül törékeny lélek lakozik. Törékeny és a végtelenségig érzékeny. Mondtam már, hogy bármin el tudom sírni magam? Hét éve sírok kb és soha nincs nálam zsepi:-) Elég egy ölelés és sírok. Elég egy romantikus zeneszám és sírok. Elég egy tánc a kedvesemmel és sírok. És akkor mi van? Semmi! Sírjál, amennyit csak jól esik! 

Az idei október nagyon aktívan telt nekem és az önkénteseimnek, 3 nagy kampányt is csináltunk, számos rendezvényen vettünk részt, cégeknél tartottunk felvilágosítást, nagyon sok médiamegjelenésünk volt és picit el is fáradtam, de imádtam minden percét! És amikor valami nehézségbe ütköztem, erre az idézetre gondoltam.

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik." (Mumammad Ali)

Egyébként az egyik októberi fotókiálításunk megnyitóján Dr Sávolt Ákos is ezt az idézetet hozta magával és imádtam érte.

És hogy hogy vagyok? Hogy vagyok ma 7 évvel a diagnózis után? 

Jól vagyok. Köszönöm, jól vagyok! 

BOLDOG vagyok!

Egy évvel ezelőtt rátaláltam a kedvesemre, akivel csodás minden együtt töltött pillanat, óra és nap! Kértem és megkaptam ŐT! 

Boldog vagyok, mert egészséges vagyok, amiért minden nap hálát adok lefekvés előtt!

Boldog vagyok, mert egészséges a lányom!

Boldog vagyok, mert sok fantasztikus BARÁT vesz körül! 

Boldog vagyok, mert van egy csodás otthonom, ahova öröm minden HAZAtérés!

Boldog vagyok!

ÉLEK!

És mi az üzenetem neked?

Hogy figyelj magadra kicsit jobban! Ez alatt pedig azt értem, hogy állj oda a tükör elé, és dícsérd meg magad! Mert szép vagy és értékes és egyszeri és megismételhetetlen!  

Tegyél minden nap valamit a saját örömödre. Bármit! Egyél egy fagyit, olvassál, hallgasd meg maximum hangerőn a kedvenc számodat, menj ki az erdőbe és kiabálj egy nagyot! Mondd el a szeretteidnek, hogy szereted őket, egyél jókat, szerelmeskedj amennyit csak bírsz, fogadd el a ráncait, amik arra emlékeztetnek, hogy van múltad, vegyél egy új cipőt magadnak, hemperegj bele a falevelekbe...tégy meg minden olyan dolgot, amiről eddig csak fantáziáltál! 

Ne hidd, hogy van időd! 

Csak az ITT és MOST számít - semmi más!

És végül az alábbi idézettel búcsúzom mára tőletek!

"Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent." (Csernus Imre)

Ne feledjétek: 

Reni történetet folytatódik...

2017.11.10.

Ezek, amiket ideírok, nem panaszlevelek. Panaszlevelet készülök írni az ELMŰ-nek – például, de nem találom a hangom. Azt a kimért, udvarias, de tárgyszerű renátásat.
Ide terápia-jelleggel teszem amit teszek. Magamat gyógyítom, és ha más is jobban lesz, hát nagy öröm. Remélhetőleg rosszabbul nem lesz senki tőlem.
Mit szépítsem: agyonvertek. Már nincs émelygés, nincs fájdalom. Éjjel kilenc és fél órát aludtam, majd még kettőt. Fáradt vagyok.
Ki kell mondjam: hatalmas volt az arcom, hogy majd én hogyan és mint viselem…aztán a nagy lósz@rt. Kóválygok, mint egy kísértet.
Azt mondja már meg valaki, hogyan kerültem én ebbe? Ne tárgyilagosan mondja, mert úgy tudom. És itt a nagy kérdés: miért pont én? Mit vétettem? Mi ennek a célja? Könyörögve kérek mindenkit: ne válaszoljon. Ezek az elkeseredés kérdései. Tárgyilagosan persze heje-huja, de nagyon pozitív a dolog. Hát megelőzünk, nnna. Az egyisten és a sok istenek fogadják hálámat: én jó helyzetben vagyok. Ez a jó helyzetem a bordásfalam, amin kapaszkodok: hogy ne essek össze. Nincs áttét, minden leletem a lehető legjobb. Tulajdonképpen az állapotom láttán minden rákmentes ember megnyalhatná a tíz ujját.
Fája fejbőröm, és milyen érdekes: nem érdekel bár tudom ez a hajhullás előszobája lehet. Aztán lehet, hogy nem lép be. Nem is tud, mert az előszobában (ami nálunk a veranda) az áldott ember fúr-farag. Fúr –farag és mond nekem vicceseket. Kinevetjük azt ami most vagyok.
Nos aztán, tegnap az IKEA-ban sem leltem kedvem. Ez azért mindent elmond. Nagy itt a baj, ha már ez sem. Kellene egy DM tesztet is csinálni. Vagy valami ruhaboltost. Fekete nem szűkszárú farmernadrág? Most ez is veszti a jelentőségét. Jaj! Nehogy azt gondolja bárki, hogy ez nem egy egyeteme probléma! Na, ott még nem tartunk!
Az viszont biztos: lehet itt tervezgetni, meg hozzáállásról szövegelni. Akkora tervek vannak a fejemben, és olyan hozzáállásom, hogy festményre kívánkozik. Csak éppen le vagyok taglózva. Tervek a kanapé alatt, a hozzáállásom, meg inkább hozzáfekvés.
Hajam még megvan. Karcsú vagyok, mint a nádszál- mivel enni nem tudok. Mindennek más íze van.
Nem panasz ez, csak jelentés. Jelenés. Jelen vagyok, ha nem is az igazi formában.
Hogy a búbánatos francba kerültem én ebbe az egészbe?

2017.11.12.

Amíg nem volt gyerekem, azt gondoltam egy-egy hiszti-jelentet látva az utcán, hogy „na ha nekem, majd egyszer lesz egy ilyen csemetém, az tuti hétszentség biztos, hogy nem fog lila fejjel a földön fetrengeni, nyílt színen”. Aztán lett nekem gyerekem és bizony lila fejjel - na, jó, ő inkább kékkel- fetrengett a nyílt színen. És akkor (is) tudtam (utólag): pofázhatok én előre, jön az „élet” és akkor majd valahogy viszonyulnom kell, amikor benne vagyok. Amit személyemet illetően valamiféle Isteni áldásnak tartok, hogy ilyen helyzetekben azt sem felejtem el, hogy előzőleg mennyire tudtam a frankót és utólag mennyire nem úgy van már a korábbi kiforrott, megalapozott és bölcs véleményem.
Lenne itt ez a kis hajprobléma.
Lenne itt ez a kis rosszullétes dolog is. Na, például azt sem gondoltam volna, hogy lehetek annyira rosszul, hogy azt gondolom: menjen inkább a hajam, de ezt ne! Ez a kemo-trip leírhatatlan. Leírják persze orvosilag, de én még ilyen émelygést soha nem éreztem, ilyen fáradtságot, levertséget és fel-felbukkanó alattomos kis fájdalmakat a testem váratlan területein sem. Egyedül az ájulás érzés volt ismerős. Tudom, jól tudom, hogy amin én megyek most végig, az egy nulla a nálam százszor rosszabb állapotban lévőkénél. Ezt kivilágítva égetem a homloklebenyembe naponta. Így a Grabovoj számok nem férnek el, pedig azzal egy nap alatt túl lennék az egészen, még műteni sem kellet volna. Tehát itt világít a neon a fejemben: mindenki, aki szenved a legnagyobb empátiát és tiszteletet érdemli.
Aki szenved, beszűkül. Én is beszűkültem, de én nyilván kicsit tágabb folyosót hagyhattam magamnak, tekintve az állapotomat. Mondjuk, úgy három napig. Most jól vagyok. Leszámítva, hogy hétvégén megjártam az orvosi ügyeletet egy allergiás urticaria dologban. Ez is a kemó mellékhatása. Kaptam három injekciót – antihisztamint, szteroidot, kalciumot két oldalra fenekembe. Fáj most, de ez mindegy. A lényeg: jól vagyok, itt vagyok teljességemben. A hajammal. Most nem gondolom, hogy vesszen. Ne vesszen! Mondhat bárki, bármit nekem, Renátának részem a hosszú hajam. Vállalom, hogy gyengén fejlett lélekkel, alul értékelhető intelligenciával, hatalmas hiúsággal és torz önképpel rendelkezem. Tessék ezt megérteni! Nekem a hajam egyfajta magabiztossági belépő a külvilágba. Mert észrevesznek. Lehet, hogy utálnak érte, lehet hogy tetszik, mindegy! Észrevesznek! Így talán érthető, miért örökké Ady : „…Hiába minden önkínzás, ének/ Szeretném, hogy ha szeretnének….” Ehhez pedig észre kell, hogy vegyenek. Na, most lehet aggatni a jelzőket: narcisztikus, egoista. Tegye fel a kezét, aki nem azért van-e földön, hogy szeressék és szerethessen? (Most a pszichopaták, nem kell, hogy részt vegyenek a szavazásban – köszönöm!). Hát én így működöm. Más meg másképp .Mindenféle gyarlósággal teletűzdelt emberek vagyunk. És akkor mi van? Jöhet ide tréner - nem nevezem meg őket - és mantrázhatja az önbecsülést, meg az önismeretet. Utálom, ezt, de leírom: majd akkor legyen szíves nyilatkozni, ha elveszni készül a személyisége egy része. Mert az én a hajam, az én részem. Érzem én, hogy kívülállóknak ez kicsit túllihegésnek tűnik. Elfogadom. Nekik biztos más, ami ennyire fontos magukból, ami számomra jelentéktelennek tűnő dolog.
Azt is tudom – itt szigorúan az agyamban (amiben a homloklebeny foglalt) – hogy akik ismernek hatalmas erőkkel fognak támogatni, ha mégis megtörténik ez a hajhullatás dolog. Egy percig nem félek attól, hogy ismerősök vagy ismeretlenek megbántanának ebben a helyzetben. Magamtól félek. Attól félek, hogy amit kigondoltam: miként fogom ezt viselni, hogy megyek ki az utcára, hogyan állok a barátaim elé, mennyire lesz kompatibilis a majdani reakciómmal? Majd én is kék fejjel fetrengek magam előtt a nyílt színen? Készülök a dologra. Csak külsőségekben tudok. Kendő, kendő, kendő. Indiai – nyilván. Így talán majd belekúszik a fejembe egy kis Buddhaság. Tendzin Gjaco is kopasz. Buddhista is. Nem is akarja, hogy észrevegyék. Szeret és szeretik.
Körülbelül egy hetem van a megoldás kivitelezésére: megvilágosodás! Nem önbecsülés! Lóf@szt!
Ego le, Buddha-lényegűség fel.
Majd egy tréner lezavarja ezt nekem pár nap alatt, két mondatban.

2017.11.16.

Hullik. Máris tudtam rajta röhögni, mert asszongya a jóember itt nekem, hogy „hát igen, egy kicsivel több haj jön ki, mint szokott.” Kicsivel annyival több, mint egy fél marok. Én meg röhögök. Semmi összeomlás, semmi tragédia. Persze azért még csak én érzékelem, hogy fogy a hajam. Óráról-órára. Azt is érzékelem, hogy ezt sem tudtam előre. Nem tudtam hogy fogok reagálni, ha ideérek. Aztán tessék: nevetgélek. Néha beporoz egy kis félelem, de nem ez a jellemző.
Hatalmas szerencsém rák-ügyben, hogy nem vagyok rákos. Tehát ha összerakom itt a mozaikokat, úgy néz ki a dolog, hogy nemhogy nem vett el tőlem mindent, hanem felerősíti bennem azt a karcos renátaságot, amire a külvilág azt mondja erős vagyok. Nem erős vagyok, hanem szerencsés. Jól vagyok. Nem gyengültem le, nincs semmi fizikai tünetem. Nem győzöm hangsúlyozni: TUMORMARKER NORMÁL TARTOMÁNYBAN !!!! FEHÉRVÉRSEJTEK NORMÁL TARTOMÁNYBAN!!!
Így könnyű itt röhögni .
Úgy látszik ez a sors-féle metafizikai nemlétező vagy létező dolog elvárja tőlem, hogy ami ezzel a dologgal jár, azt csináljam végig, Nesze, megcsinálom, de persze tartok néhány dologtól. Már nem a külsőség. Elég kreatív vagyok, majd kinézek valahogy. Egyébként sem tartottam magam soha szépnek. Látványosnak igen. Na ez meglesz.
Amitől tartok az emberek reakciója. Nem, nem a kinevetés vagy ilyesmi. Arra tudnék reagálni. Mondjuk úgy durván. A szánalom. Na ettől tartok. Nem szeretnék szánakozó tekinteteket. A rák egy stigma. Az esetleg ezzel járó hajvesztés ennek a felkiáltó jele. Pedig nagyon sokan éppen az egyértelmű gyógyulás útján vannak ilyenkor már, és van, akik nem is betegek már. Ahogy én sem.
Kedves emberek, ha akartok segíteni nagyon sok másik embernek, tegyétek meg a kedvemért! Ha valakiről azt halljátok, hogy rákos (vagy bármi más rémületes betegsége van), ne temessétek! A többség meggyógyul!
Már az elején éreztem, hogy van ennek egy evolúciója. Ez egész embert kíván. Nemcsak test, hanem kell ide az ész is, ami nekem határtalan, és kell ide a lélek, ami nekem kesze-kusza. Darwintól tudhatjuk - írom, mert számolatlanul okos vagyok -, hogy nem az erősebb kutya b@szik alapon élünk túl. Akkor mehetnék én a francba. A túlélés záloga a változás képessége.
Nekem most nem lesz hajam – nagyon úgy néz ki.
B@ssza meg a kutya! Az erősebbik!

2017.11.22.

Kedves emberek! Széles érdeklődő populáció!
Ezennel tudatom: hajam mennyisége a fejemen, nulla. A kukában száz százalék az én hajam aránya, a mások hajához viszonyítva.
Drámai élmény nulla, ezért humorosat sem tudok írni, pedig hihetetlen tehetséges vagyok.
Egyszerre két kendőből készítek frizurát, oly módon hogy még copfom is van. Velem nem lehet szórakozni! Olyan hosszú hajat imitálok, hogy térdig ér. Persze tök kényelmetlen, de legalább fésülni nem kell. És nem hullik!
Ennyit tudok erről mondani. Most. Aztán figyelek mi történik bennem, azáltal hogy mi történt kívül. Mindenképpen tudósítok, mert tudom, hogy a teljes tudományos világ remegve várja tapasztalataimat.
Nem kell besz@rni, nna. Ettől, tényleg nem.
De azért.... nna, szóval... olyan izé dolog ez, ha értitek..

2017.11.24.

Elfáradtam. Megy az ember előre, miután ráb@szarintották egy futószalagra…megy, mert mégiscsak élni akar, megy mert bízik az orvosokban, megy mert nem tehet mást – józan ésszel. Közben meg támadják az érzelmek. Félelem, kétségbeesés szorongás, kétely, bizonytalanság. És támadják a jók is: szeretet, bizalom, elfogadás, segítség, megértés, törődés. Mélypontból kirángat a jó, majd betaszít a sz@r. És ez így megy augusztus óta. Közben itt a józan ész, ami a vázát adja az egésznek. A józanész, ami nem engedi feladni. Ilyenkor gondolok az összes tréner kedves édes rokonaira. Gyere, az anyád hétszentségit és próbáld ki! Mutasd már meg, hogy hogyan lennél itt topon? Hogyan? Fejben dől el? Igen. Sok minden. Tudom, ezért még itt vagyok és írom az észt amit osztok itt mindenkinek, pedig rohadtul tanácstalan vagyok. Ezt a tudást nem a rák hozta meg nekem. A rák előtt olyan iskolám volt, hogy az összes tréner elmehet a francba a hülyeségével. Én tudom mi a szorongás. Tudom milyen a padlón fekve még hangosabban Joplint hallgatni, hogy nagyon fájjon, ha már fáj. Tudom mi az amikor nem alszom, nem eszem mert szerelmes vagyok és kikészülök ebben. Tudom mi az, amikor a depresszió gödréből csak a fél kezem van kint. Sőt azt is tudom, milyen amikor a gödör szélén – immár kint – hanyatt fekve nézem az eget és csak egy örömöm van. Kint vagyok. Hát nagy dolog.
Úgyhogy a rák engem felkészülve talált. Az érzelmi skálám összes rovátkáját ismerem oda-vissza. Innen tudom: elfáradtam. Sokkal több jó történt velem az elmúlt egy évben, mint rossz. A jót is fel kellene dolgozni. Erre nem hagy energiát rák művésznő. Szétszednek az érzelmeim és úgy tűnik – immár sokadszor, hogy kevés a józan eszem. Habár tudnék írni egy tanácsadó könyvet, hogy bárkinek megmondjam a tutit. Tényleg tudnék. Aztán leköpném magam a tükörben, mert nem tudhatom a másik embert. Számtalan ember több-kevesebb ésszel és érzelemmel gyurmázza az életét nap, mint nap. Betegségben, egészségben, bánatban, örömben. Mindenki a sajátját éli, a sajátjába pistul bele, vagy vigyorog a nagyvilágba.
Én most az enyémben elfáradtam.
Félek a hétfőtől. A keddtől. A szerdától. A csütörtöktől. A péntektől. Félek a második kemótol. Attól már nem félek, hogy kihullik a hajam. Ma azt mondta a patikus, hogy nagyon jól nézek ki. A két kendő ugyebár!
Szeretnék semmit csinálni. Nagyon fáradt vagyok.

2017.11.26.

Na , nem mintha kipihentnek érezném magam, de kisírtnak annál inkább. Írhatnék ilyen „tisztító sírás” – féle szöveget, de nem illik az egyéniségemhez. Így egyéniségemtől idegenül, kénytelen vagyok beismerni: igenis tisztító egy (na, jó kettő…izé három) jó sírás. Most aztán hú de másképp látom az egészet! Sajnos nem, csak az történt a fáradtság lápjából megint kikandikált a jóféle öniróniába és szarkazmusba mártott fegyverem, amit ilyen nehéz időszakok alatt szoktam bevetni.
Előtört a bölcs tanító is belőlem, úgyhogy vegyétek elő a jegyzeteket, mert észosztás fog következni.
Mondjuk elég kellemetlen, hogy rögtön azzal kezdem, hogy kérlek benneteket szívélyes közönség, olvassatok! Engem mindenképpen, de előtte talán valamiféle értékes irodalmat. Én majd utána megmondom nektek mit gondolt a szerző.
Tehát rájöttem, mekkora nagy igazság - amit én Poppernél és Márainál olvastam, hogy a nagy drámákban az ember egyedül van. Például egy ilyen találkozás rák-művésznővel, végtelen magányos dolog. Tudom, tudom! Gondoltok rám sokan. Itt van mellettem egy pszichés bástya is, aki nemcsak engem támaszt, hanem a külvilágot is tartja a védelmemben. De, sajnos mégis: én fogok holnap a vénámban egy tűvel ücsörögni és tudni, hogy minden csepp, ami belém megy, két nap múlva hazavág. Tudom azt is, hogy rohadt nagy szívlapáttal jár ez a nedű a véremben és csapkodja pofán az esetlegesen ott bandázó végtelen primitív, burjánzó hajlamú tumor sejteket Ebben a nagy csapkodásban persze hogy eltalál néhány jóféle originál Renáta sejtet is. Nem haragszom ezért. Na de kis kitérő után vissza a tetű nagy okossághoz. Egyedül vagyok, sokszor végtelen a magány. Csak én tudok oda bemenni. Nem tudtok helyettem. De ez így normális. Ezzel mindenki így van a saját nyűgével. Én sem megyek más helyett vakbél műtétre.
Igaznak bizonyult – szintén Poppernél olvastam – hogy nem kell annyira azonosulni egy betegséggel. Lehet ezt kicsit kívülállóként is nézni. Erre magamtól is rájöttem, mikor Mr. Pániknak neveztem el az én személyes szorongásos problémámat. Elneveztem, rámutattam és kiálltam vele. Észrevettem, hogy ezzel a rák dologgal is csak úgy tudok valamit kezdeni, ha megszemélyesítem. Így lett belőle rák-művésznő. Nem én vagyok.
És most jön a nem is tudom hogy is mondjam. Ha eddig valamit igazi tapasztalatként nyugtázhatok, hogy minden áron, minden körülmények között meg kell próbálni jóembernek lenni. Mondom mit kell csinálni. Vigyázni, hogy ne árts, hogy ne bánts! Ne legyél gonosz, ne legyél rossz indulatú! Lehetsz sprőd, lehetsz kemény, lehetsz közömbös. Szánt szándékkal ne árts! Törekedjetek erre! Ennyi. Nem olyan nehéz. Nem szeretni kell, tisztességesen kell viselkedni. (Ez is Popper). Mi köze ennek a művésznőhöz? A legtöbb! Számomra most vált valósággá, hogy velem sokan törődnek. Sokan tartják fontosnak, hogy rendben legyek, hogy ne vigyen el ez a kisasszony magával. Ez csak azért lehetséges, mert nem vagyok egy sz@r alak. Ha ez a tapasztalás a hajamba (is) került, megérte.
Így végül is a magányom ebben az egész borzadályban, mégsem végtelen mélységű kút. Kilátok belőle, mint annak idején a depresszió mélységéből.
Végül vonjuk le a következtetést! Rohadtul félek a holnapi kemótól ezért terápiás céllal hülyeségeket írok itt össze-vissza. És persze az is elég nyilvánvaló, hogy nem vagyok kipihent. Megpróbálok kisírás helyett kinevetni. Magamat, de leginkább rák-művésznőt, aki holnap akkora szívlapátos pofonokat kap, hogy nna. Nna.

2017.11.30.

Na, most komolyan.
Na, most hogy lassan – nagyon lassan – véget ér ez a mérgezés buli, a kemo afterparty, megint lettek gondolataim. Illetve a trip alatt is itt volt nekem az újabb megvilágosodás, csak nem volt erőm leírni.
Nem tudom ki, mire készül az életében betegségek tekintetében? Egyáltalán gondol-e bárki komolyan arra, hogy lesz majd ha rosszul lesz, ha fáj, ha émelyeg, ha szúr vagy bármi egyéb baja lesz? Lehet, nem tudom. Egyet tudok. Jól teszitek kedves közönség, ha elkezditek háttérbe szorítani az egótokat. Nem gondolnám, hogy a kisebb ego csillapítja a fájdalmat. Bár még az is lehet. Az ember furcsa egy szerkezet.
Ha tréningen jól megizmosított egóval ugrasz neki bármilyen embert próbáló betegségnek, nagyon gyorsan egy betonfalba fog csapódni az arcod!
Ide szépen fejlett lélek kell. Nem hiszem, hogy nekem az van, de remélem hogy legalább csirájában mocorog bennem a lélek – legyen ez bármi. Az egódat úgy fogja pofán vágni a fájdalom, hogy pörög majd maga körül, mint egy körhinta, és nem fog visszatalálni magához. Ide alázat kell. Alázattal kell összegörnyedni egy hasfájdalom közben, és alázattal kell viselni a tested összes jelzését. Hiába tolod magad előtérbe, vissza leszel verve. Nagyon durván. Viszont, ha van kicsit csiszolt emberi részed, lelked akkor fogod tudni, hogy most a testedé a főszerep. Lélekben erősödsz, az tuti. Az egód meg megy a kukába. Egy ilyen kemo morzsabál után nem lehet úgy tükörbe nézni, hogy én vagyok itt a f@sza gyerek, tökéletes vagyok, hibátlan és az egész világ értem forog. Rohadtul nem. Haj nélkül, felpüffedt arccal, sápadtan, összegörnyedve? Ugyan már! Ha ez mégis megy neked, kedves jövőbeli, vagy jelenleg beteg embertársam, akkor veled baj van.
A lelked az lehet egyenes, tiszta és erős. Kell is. Mert nincs mese! Itt hit van, bizalom. Itt segítséget kell kérni, itt támaszkodni kell másokra. Nem az egódat kell rátenni más vállára. Nem! Itt a másik kezét kell a saját fájó testrészedre tenni és érezni, hogy ez is gyógyít. Itt, ebben az állapotban nem hagyhatod el az empátiádat. Érezned, tudnod kell, hogy a környezetednek is nehéz. Nem várhatod el, hogy önmagukat figyelmen kívül hagyva csak terád figyeljenek. Megteszik, így is. Kell nekik is pihenő, ahogy neked is. A lelkednek. Az egódnak nem. Ha túlfejlesztetted már a szerencsétlent, az fáradhatatlan. Egy dolgot nem fog tudni: legyőzni a tested kínjait. A tested majd megmutatja neked merre van az előre. Megtapasztalod :hogy bizony van olyan, hogy nem TE irányítasz, hanem a tested. Nem az történik, amit te akarsz. Nagyon nem. És akkor szépen alázattal összegörnyedsz.
Ha még egészségesen az izomzatod karbantartása mellett, pallérozod az emberi részt magadban és kellő alázat, együttérzés lesz a raktáraidban, betegséged idején számtalan ember fog segíteni. Már azok, akik nem ilyen ego-bajnokok. Azok pont el fognak felejteni. Csak rontod a komfortérzetüket.
Na, most komolyan: fogalmam sincs mi az a lélek. Azt tudom, hogy az ego, az ami azt hiteti el az emberrel, hogy ő mennyire fontos. Hát nem! Mindenki pontosan ugyanannyira fontos. Mi a francot kezdenék most, itt ebben a helyzetben egy óriási önelégült ÉN-nel?
Na, most komolyan. Nekem most (is) nagy szükségem van másokra. És csak remélem, hogy másoknak is rám. Szükségem van a hitemre, a bizalomra, empátiámra. Egy erős lélekre. A testem megvívja ezt a harcot. A Renáta ne vesszen oda.

Folyt. köv.

Reni története folytatódik...

2017.10.21.

Nem tudtam megenni a második rántott sajtot. Hívott az orvos. „Renáta itt az eredmény. Mindhárom kell. Kemó, sugár, hormon.” Sírtam.
Nem ettem meg a második sajtot. Sírtam. Megnéztem milyen kendőket fogok a fejemre kötni, ha nem lesz hajam.
Aludtam rá egyet.
Végülis ezek utókezelések, mellékhatásokkal. Na bumm! Továbbra is jól vagyok. Lehet, hogy majd nem leszek jól. Terveim szerint a nagy lóf@szt fogok fizikailag összetörni. Ez itt most lelki munka lesz. Ép testben meg ép a lélek. Most majd kiderül, mennyire vagyok én „bölcs” és érett és erős. Csak mint egy ember, akinek szétesik majd a vérképe, elmegy az étvágya, kihullik a haja. A sugártól szétég a bőre, a hormontól meg a franc tudja mi lesz vele. Esetleg nem ép testben kell ép lelkűnek lennem egy darabig.
A barom daganat meg nem él, mert megfosztottam magamtól, a tápanyagforrástól. Ha netán hagyott bennem valami szórványt, most majd jól figyeljen, mert olyat kap, hogy beleszédül, aztán vigyoroghat majd ott pusztulás közben. Megy a picsába a hajammal együtt.
A hajam kinő, a tumor nem. Nem lehet, hogy újrafejlődjön. Ezért az egész, hát csinálni kell. 
Több ezren végigcsinálták és élnek. Jól vannak. Kibírták. Gyereke is kibírják, akik sokkal erősebb kemot kapnak, mint a felnőttek.
A részletes eredményhirdetést jövő héten kapom meg az onkológustól. Akkor végre teljes valójában megismerem a tumort, amit kiszedtek belőlem. A tetves, rohadt anyját a parasztnak! Amennyire kicsi, annyira gonosz lehetett.
Örökletes – gyanítom. Nagyanyámnak volt mellrákja. Anyám túl korán halt meg, nem tudhatom lett-e volna neki? A francba! Mennyire szar ez az egész így! Anyu nélkül.
Ma van anyu születésnapja. A hetvenhetedik Huszonnégy éve nem él.
Na összekapom magam. Most majd kiderül, mennyire megy a vállald fel önmagad. Haj nélkül.

2017.10.25.

Ezennel megkezdem tudományos ismeretterjesztésemet.
Először is mindenkit óva intek, ha netán tumorként akarná folytatni az életét. Nagyon jól gondolja meg! Nagy eséllyel lefülelik és elkapják. A bennem lévő például nyolc részben végezte. Felszeletelték. Kell ez bárkinek is? Istvánunk négyelési programja sem volt valami kifinomult eljárás, na de a nyolcadolás! Felszeletelve pedig minden kiderül róla, vége a nagyarcú pöffeszkedésnek és hosszú távú burjánzási terveknek.
Szeletelés után sincs vége a procedúrának, mert – ha jól értem – valamiféle vegyi anyagokban, hőben és hidegben életben tartják , hogy megnézzék: mi az atyaúristent tervezett? Terveiről jegyzőkönyv készül, így írott formában megmaradhat az örökkévalóságnak dicstelen élete.
Ha még mindig akarna valaki rosszindulatú daganat lenni, elmondom hogy akkor tud hű lenni természetéhez ha nagyon primitív. Ez onnan ismerszik meg, hogy szaporodna a barom orrba-szájba, oszt’ más semmi. A nemnormális! A belőlem kioperált például nem volt annyira nagyon primitív – meg is bukott. Százas skálán harminc. Emiatt a kemoterápia. A franc sem tudja – az orvosok sem – hogy miféle dolgokat prüszkölt szanaszét a nagy burjánzási kedvben. Nyoma nincs a taknyának, de jobb a békesség. Kikemózzák még a lehetőséget is.
Ha tumorként tevékenykedne bárki is, jó ha tudja: különböző extra gyakorlatokat kell bemutatni. Távolugrás, hízás, fehérjezabálás töménytelenül, hormonvadászat. Az extráknak köszönhetően kapja az áldozat az utókezelést. Én például ezért kapok majd hormont. Mert a faszkalap elég szapora-típus volt, de több lábon akart állni ezért rákapott a hormonjaimra. Ezt jól benézte, mert a hormonkezelés a leghatékonyabb módszer az emlőrák gyógyításban. Igaz csak a hormonzabáló fajtánál.
Megpróbálta azt is hogy kisebbnek mutatkozzék a fotókon – hátha bent maradhat. Kiszedték és kiderült hogy testesebb, mint gondolták. Behúzta a hasát mikor ultrahanggal és röntgennel képalkották. Ezért is jár a kemó nekem. Mert 2 cm.
Jár nekem a sugár, mert megmentették a mellemet. Ezt mindenki megnyeri, akinek nem kell elvinni a cicijét a tumorral együtt. Mert, hogy ezek a mocskok ágyakban laknak. Tumor ágynak hívják. Ezeket az ágyakat kell poloska mentesíteni, sugárral.
Összegezve: nem kell rosszindulatú, folytonosan terjeszkedni akaró, más életét felzabáló állatmód szaporodó primitív tumornak lenni. Ahogy ilyen embernek sem. Csúnya vége lesz. Vagy-így vagy úgy de pusztulás.
Ha netán mégis tumorka lenne bárki szíve szerint, legyen hát jóindulatú. Mikor ez kiderül róla mindenki örülni fog. (Ezzel együtt is elpusztítják)
Legyetek, legyünk jók, amennyire tudunk.
Köszönöm a figyelmet!

2017.10.27.

Kellene egy gyorstalpaló gyógyszerész és biokémikus tanfolyam. Olyan félórás. Kb ennyi míg beérek a Kékgolyóba. Én mindig felkészülten megyek az orvosokhoz, kész diagnózissal és a hozzáillő terápiával. Most meg itt állok tudatlanul, mert fogalmam sincs a kemoterápiás mérgekről. Hogy álljak így az onkológus elé, hogy még egy nyamvadt hatóanyag kombinációt sem tudok az orra alá dörgölni?
Nem a sebészettel és a patológiával kellett volna foglalkoznom az elmúlt egy hónapban. Az már megy.
Habár most jut eszembe: én a mindenhez is értek. A barátom is ért a másmindenhez. No! Nem lesz itt probléma, kérdés, bizonytalanság.
Az első infúzió alatt már oktatást tartok a sorstársaknak. Aztán majd kapok egy magánzárkát, hogy ne terheljem a többieket.

2017.11.03.

És akkor most itt állok, szemben a régi jó ismerőssel, akit legszívesebben pofán vágnék, vagy üvöltenék vele, hogy takarodjon már innen. Nem Mr. Pánik. Az apukája az. A dörzsölt, nagy tapasztalatú szorongás. Nem csinál semmit, csak van. Úgy megérkezik, leteszi a kalapját, felöltőjét és beül mellém a vadonatúj fotelbe és van. Velem akar lenni. Rohadjon meg!
Itt van nekem számtalan kapaszkodó és fegyver. Itt van nekem a tudomány. Itt vannak nekem az emberek. A gyerekem, a társam, a barátaim, közeli és távoli ismerősök. Mind, mind egy-egy fegyver számomra, hogy ezt a tetves szorongató érzést legalább távol tartsam.
A tudomány szerint – ami egy emberséges onkológus személyében is manifesztálódott immár (álljon itt a neve: dr. Horváth Zsolt) – halleluja van. Nem látni nyomát sem távol, sem közel rákos sejtnek, a megelőzés a lehető legoptimálisabb kimenetelű, magyarán: nem ebbe fogok belehalni. Nem kell itt beszarni, nem kell semmi nagy attrakciót végrehajtanom. Csak őrizzem meg a kondíciómat, védjem az immunrendszerem és hajrá! Semmi nem kell, csak a kemó. Meg a sugár. Meg a hormon. Oké! És mi fog még kiderülni? Vagy most már hátradőlhetek a vadonatúj fotelemben és a szemébe röhöghetek ennek a baromnak? Hányadszor kell még szembe néznem vele? Hogy fogom megőrizni a fizikai állapotomat, ha közben béklyóba vagyok kötve?
És igen, a nagy félelem: esetleg mégsem vagyok olyan rohadt vagány és itt fogok nyüszíteni valamiféle rosszulléttől? Hogy fogok nekiindulni utána a nagyvilágnak, ha azt érzem, hogy sarkamban Mr. Pánik, vagy az apja, vagy ketten?
És igen! A hajam majd kinő. És a méltóságom? És az a Renáta, aki vagyok – igenis a hosszú hajammal – kinő-e még? És lehet mondani, hogy ugyan már ez legyen a legnagyobb baj! Én is mondom és röhögök is olykor, azon hogy nem lesz hajam, de mi a francot csináljak, amikor a nyakamon érzem a szorongás hideg tenyerét? Valahol írta valaki és olvastam valamikor: Istenem csak ne vegyél el mindent! Tudom, nem tartok itt. Nekem még sok mindenem van. Mindenem van, ami az életemhez kell. Tulajdonképpen befogom a pofám. Boldog kapcsolat, gyerekem aki sokban olyan mint én (szegénykém), már házam is van, kertem is van. Van nekem ópium asztalom is.

Van nekem onkológusom, sebészem, ápolószemélyzetem, laborasszisztensem, koordinátorom.

Van hajam. Hosszú. Szőke. Vastag szálú. Még van.

Van kendőm. Vannak kendőim Indiai. Kék. Rózsaszínű. Mintás. Kisebb. Nagyobb. A kendő lesz a hajam.

Mit tegyek a méltóságom helyére, ha netán azt is elhullajtanám?

Szóval, kedves fegyverzetem (társam, gyerekem, barátok, ismerősök és tudomány) tartások szárazon a puskaport, mert esetleg összekönnyezem.
A rohadt életbe!

2017.11.06.

12:50. Első infúzió megy. Hányinger ellen. Bíztató, hogy ezzel kezdünk. Itt hever az “anyag” is az éjjeli szekrényen. Nem piros. A piros a hajhullatós. Attól 90 %, hogy kihullik. Emettől itt mellettem 50 %. Vagy-vagy.

Egyedül vagyok egy kórteremben. Itt mindenre figyelnek. Kizárják a lehetőségét, hogy valaki végighallgassa, amit 3-4 órában képes vagyok összehordani. A nővér is bekötötte a fúziót in, és rám bízta, hogy zárjam el ha már lecsöpögött, és jobbra távozott.

Ha nagyon unatkoznék, felhívok innen valakit! Vigyázzatok!

2017.11.08.

Elkezdődött a játszma. Lássuk, mire megyünk!? Én és a mérgek. Ki fogom ismerni a természetét és elmehet a pics@ba !
Éjjel érkezik, mint Pataki Attila és ez önmagában elég tragikus. Napközben is ólálkodott kis hányingerrel, meg ólomnehéz fáradtsággal, kisebb-nagyobb hullámokban. Ez is egy tetves szemétláda. Éjszaka, a legnagyobb nyugalom idején felpiszkálja a békésen alvót. Hányinger. Felébreszt. Sóhajtozom. Elmúlik. Elalszom. Fejfájás. Felébreszt. Jajgatok kicsit. Elmúlik. Elalszom. Hascsikarás. Felébreszt. Összegörnyedek. Elmúlik. Elalszom. Rémületes felébredés, hajtapogatás. Meg van még? Meg. Elalszom. És kezdődik elölről.
Hajnal kettőig bírom. Felkelek. Belenézek a tükörbe. Hajam van. Arcom piros, szemem kicsit bedagadva. Lehet, hogy a fáradtság. Múlik.
Függőlegesen minden rendben. Se hányinger, se fejfájás, se hascsikarás. Fáj a karom – infúzió helye. Nyilván elkezdte szétzabálni a vénámat. Ez viselhető. Bőröm a ragtapasztól allergiás. Múlik.
Már lefogytam. Lóg rajtam a ruha. Eddig csak a stressz miatt. Nem fogom hagyni, hogy felzabáljon, az biztos! Azt hiszem, még mindig nagy a pofám. Sejtem, ez még csak a bemutatkozás volt.
Telik az idő, haladok kifelé. Túl vagyok az elsőn, de tudom: a következő kemó után nehezebb lesz. Én is erősebb leszek. Meglátjuk, ki itt az okosabb. Ha ismerem, mit csinál, tudom ki áll velem szemben. Veszem majd a nagy levegőket – mint ma éjjel és túl leszek rajta.
És itt ez az áldott ember velem, aki hajnalban már megnevettetett.
Szarul voltam éjjel. Most jól vagyok. Van jó gyógyszerem hányinger ellen. Van tudásom. Tudom, nagyon komolyan kell vennem az orvost: meg kell tartanom a kondíciómat.
Szóval a menetrend: elmúlik ez a pár nap, aztán irány az uszoda, meg a hegyek. Aztán már csak három ilyet kell kibírni. Hááááárom! Mi az? Hát semmi! Ugye ? Ugye? Ugye?
Lehet, jövök még nyüszögve és akkor visszaveszek az arcomból- mert mutat még nekem valami ez a méreg dolog, amit elképzelni sem tudtam.

Folyt. köv.

Ajánlom mindenkinek, aki most járja a rögös utat Reni írásait, mindenkinek, aki szintén most járja a rögös utat...egy másik út, egy másik NŐ, egy másik habitus, egy másik sors, egy másik ÉLET-szakasz. 

Hát akkor rólam.

50 éves vagyok. 2017. augusztus elején vettem észre a csomót a bal mellemben (pont a rendes szűrés előtt álltam). Az első vizsgálattól minden orvos azt mondta: ez az a típus, ami 98 %-os eséllyel gyógyul. Hormonos, viszont a burjánzós fajta ( KI67, 30 % ), ezért kell a kemó, na meg mert  a talált sejtek totál rendezetlenek. Emlőmegtartó műtétem volt, a hónaljamból egy nyirokcsomót kellett kivenni, az is tiszta volt. A szövettan alapján korai stádiumú (1-es) emlőrák.Progeszteron 80 %, ösztrogén 100 % érzékeny. A műtétemmel semmi gond nem volt, a kemótól vagyok kibukva - nyilván. Benne vagyok egy kísérletben, ami miatt csak négy kemót kapok, meg kemó után másnap egy injekciót a fehérvérsejtek növelése miatt. Leleteim jók, tulajdonképpen minden oké.

Kivéve: mi közöm nekem ehhez az egészhez?

2017.09.07.

Hát kedves és népes közönség, nem is tudom hol hagytuk abba okításodat. Fogalmam sincs, hogy spirituálisan vagy tudományosan képeztelek-e benneteket legutóbb.
Mindegy, mert most holisztikus megmondani valóm van számotokra.
Először is bejelentem: az ember jól van kitalálva. Akkor is, ha teremtett és akkor is, ha Darwin.
Van ez a kis problémám: rák. Látjátok: már le tudom írni. Ennek evolúciója van. Először frászt kaptam a kóros képlettől, aztán kértem, hogy ne használjon az orvos bizonyos szavakat, majd ki tudtam mondani: rosszindulatú. Ezt már le is írtam. Mára leírom: rák. Mert nem én vagyok rákos, hanem egy bennem lévő tumor. A tumorról tudni kell: nem mindig rosszindulatú. Az enyém éppen az, de ő nem én vagyok. Eddig úgy néz ki, hogy én, Renáta egészséges vagyok. Erről orvosi papírjaim vannak, mintegy novellányi. Aki nem egészséges, az a bennem lévő növekmény, ami kicsi.
Tehát ezzel itt tartok.
Aztán rájöttem: amit eddigi életemben olvastam igen bizony előjön és segít. Nem az Oravecz Nóra, akiről beszélek. Arról van szó, ugyanis, hogy Poppernek igaza volt: ha rettegsz valamitől és van hozzá valami régen felszedett muníciód. Az majd előkúszik és megmutatja neked: nem idegen ez a helyzet és máris bátran szembeszállsz vele. Nekem ezek: Buddha, Popper, József Attila, Jézus és a többiek. Mindenki előkerült már mostanában.
Aztán az is van, hogy tudom: a világ legszerencsésebb embere vagyok. Van társam, aki nélkül ez nem menne. Van új életem és élni akarok. A nagyon élni akarásomat is előbb kaptam, mint ezt a vendéget a testembe - mert a természet bölcs. Most kapkodhatnék az életem után, de nem kell, mert pontosan tudom miért érdemes élni. Hát nem azért, hogy a halál elől meneküljek!
Az ember jól működik. Én nem ültem le átértékelni az életemet, de a természet ezt elrendezi. Máshol van a fókusz. Ezt nem tudom, hogy hogy működik, egyszerűen csak hagyom. Minden, ami fontos előtérben van, ami nem fontos porszemmé válva, szinte láthatatlan. A fontost sem most vettem észre, hanem úgy tíz hónapja. Van mire fókuszálnom. Ha görcsösen tenném, nem menne, mert kapaszkodnék. Ha menekülnék a halál elől, miközben görcsösen kapaszkodok a fontosba, nem lenne erőm gyógyulni.
Félek, persze. Tegye fel a kezét, aki nem szarná össze magát ilyen helyzetben. Viszont én tudok félni, tudok szorongani. Ezt is ismerem és ismerem a félelem gyilkos természetét. Egyszer már elbántam vele. Tudom ki ez.
Miért írom ezt ide a nyilvánosba? Mert nekem segít. Elnézést az önzésért, de engedd meg nekem ezt, kedves nép! Ha segít másnak, akkor hurrá! Ártani nem fog –nagyon remélem.
Nem fogod elhinni kedves közönség: alapjában véve nyugodt vagyok. Az orvosok hada szerint meggyógyulok, a magam hada szerint sincs más elképzelés. Azért drukkoljatok, nna!

Ja, a lényeg lemaradt! A mai holisztikus tudnivalótok: az ember jól van összerakva. Ezt én mondom, tehát kétségtelen tény.

2017. 09. 14.

Felhívtak ma az emlőbizottságtól. Már attól frászt kaptam a múlt héten, hogy oda kell mennem. Attól meg ma kaptam frászt, hogy telefonon kerestek és bemondták az időpontot. Szóval nyilván vagyok tartva. A BIZOTTSÁG –nál! Biztos valami hülye beidegződés ez, de nekem nagyon félelmetes szó ez a bizottság. Persze azonnal elmondtam a telefonálónak, hogy nekem diszkomfort érzésem van ettől a fogalomtól és ezért kértem mondjon már valamit erről a dologról, hogy megnyugodjak. Megnyugodtam. Multidiszciplináris kis banda ez. Azért gyülekeznek felettem, előttem, mellettem mert így akadályozzák meg a félrekezelést. Ez így nagyon tetszetős számomra. Odamegyek az összes leletemmel, meg viszem a testemet, benne a nem odavalóval , megnéznek és azt mondják, hogy minden tök jó lesz, miután kiszedték ezt a kis bigyót belőlem. Ők elvszik magukkal majd és jól megtanulmányozzák, majd megállapítják, hogy nem kell ide kemoterápia. Így gondolom ezt valahogy. Mondjuk, hívhatnák másképp őket. Bizonyos szavaktól az embernek összerándul a gyomra. Ilyen a daganat. No pláne a rák! Félre ne értessék! Én is frászt kaptam ezektől. Aztán idetette nekem az élet és ha nem is barátkoztam meg a kifejezésekkel, elfogadom hogy szeptember 22-ig velük kell élnem.22-én megműtenek, elviszik belőlem ezt a csomót nézegetni én meg felkészülök a rákmentes további rengeteg sok évemre.
Na, egy szó mint száz! Ezt a hülye tabut le kell dönteni a daganatos betegségekkel kapcsolatban! Állítom, hogy rontja a gyógyulás esélyét. Ha ugyanis nem merem kimondani, mert tudom, hogy a közösség egy részre rám teszi a halál jelét, akkor emészteni fogom magam. Na ha valamit nem kell emészteni, az a rák. Eleve befelé törekszik a szemét, szerte-széjjel az ember testében, ezt még beburkolni a néma csenddel…..hát nem túl bíztató kilátás. Tudom nehéz lehet ez a környezetnek. Nemcsak az enyémnek, hanem minden daganatos beteg miliője megzavarodik egy ilyen helyzetben. Félelem, kétségbeesés, sajnálat, tehetetlenség. Elég nagy teher. Na de kérem a daganatos betegségek sokasága gyógyítható. A gyógyulás kezdete: kimondják, hogy ez van. A betegnek is kell mondania, a környezetnek meg le kell győznie a régi rossz beidegződést és nem kell jobban frászt kapnia, mint annak, aki hordozza magában azt a baromságot.
Nehéz. Tudom, érzem.
Most a szentimentális részben elmondom: el sem tudja képzelni az a sok ember, aki meghallgat és elvisel most, hogy szinte fizikailag érzem: egészséges vagyok – leszámítva a nem kívánt vendéget bennem. (De azt kiveszik, ugyebár) Nem tudom megfogalmazni mit jelent nekem azt hallani: „el sem lehet mást képzelni, mint hogy meggyógyulsz” Ettől szinte kedvem van a kórházba menni. Komolyan!
KÖSZÖNÖM!!
(És félek. De ki nem félne? – kérdezem újra)
(Hipochonder ismerőseimtől elnézést kérek az ilyen szövegeim miatt és üzenem: ne féljenek, nem lesz semmi bajuk!)

2017. 09. 20.

Azon rágódom, mit vegyek fel holnap? A kórházi szettemet jól kitaláltam. Nyomokban sem emlékeztet pizsamára. Nem betegnek megyek én oda, hanem hogy kivegyék belőlem a nem várt vendéget. Rajta kívül kutyabajom. Meg rajtam belül is tök egészséges vagyok.
Tegnap az emlőbizottságon is leszögezték ezt és immár az egész társaság rámondta az áment: ki kell venni azt az izét onnan. A bizottság előtt eszembe jutott egy régen olvasott „bölcsesség” : az ember attól fél amit képzel magának, a saját démonaitól. Ha közel megy, nagy eséllyel rájön: semmi félelmetes nincs az egész jelenségben, mert az nem az, mint aminek képzelte. Na persze nem volt kellemes harmincöt nővel várakozni egy emlőbizottság feliratú ajtó előtt. Gondolhatjátok, hogy nem a vidámság volt a jellemző. Kicsit Szolzsenyicin Rákosztály című könyve jutott eszembe, de itt nem volt időnk arra, hogy kialakuljon egy csóró muzsik és korrupt párthivatalnok közötti szürreális párbeszéd.
A bizottság öt ember, akik előtt megemelem a kalapom és hajtom meg a derekam és rebegem a hálát. A maximális emberség, empátia, szakszerűség….de, tényleg. Vizsgálat, leletek elemzése, majd kezemben a papír: egyetértenek a sebésszel. Ki kell szedni. Viszontlátásra, gyógyulást és minden rendben lesz. Hát így volt ez.
Előtte ültem három órát csontizotóp vizsgálaton. Belém fecskendezték a sugárzó anyagot és onnantól kezdve sem kisgyerek, sem kismama közelébe nem mehettem. Kisugárzásom oly erős volt, hogy az emberek csak úgy forgatták a fejüket: „micsoda nő!” Már elmúlt. Egy napig tartott. Eredmény még nincs, de nyilvánvalóan a csontjaim is szépek és egészségesek. Egyetlen dolog zavar. A vizsgálat tizenöt perciig tart én meg aludtam volna egy fél órát a gépben. Nem engedtek még egy kört menni.
Fogalmam sincs, mit vegyek fel holnap? Csak arról van fogalmam, hogy nem kell félni, hiszen a démonainktól félünk. A démonokat nem viszem magammal, egyébként is már elég legyengült állapotban vannak. Jobb nekik ha pihennek valahol a francban, távol tőlem.

Rohadt nagy a pofám - írom ezt ide utólag. Akinek van egy kis maradék drukkolása, kérem használja fel az érdekemben!
Köszönöm! Remélem soha senkinek nem kell ilyen esetben ezt viszonoznom. Ha mégis...aki ismer tudja: mindenhez értek, így bármiben segítek - ha kell.

2017. 09. 23.

A kórházi szettem isteni! Adtak itt hozzá kiegészítőket. Bal csuklómra azonosító szalag, jobb kézfejemre egy branül, amitől az egész kollekcióm erősen punk benyomást kelt. A műtét után arra ébredtem , hogy táskát is adtak. Ilyen kis üvegcse- szerű műanyagból, ami közvetlenül belém van kötve. A sebből folyik bele a dizájn. Tegnap még piros, ma már kicsit halvány vér színű. Nagyon kemény! Ezt lóbálom a kezemben, bárhová megyek. És megyek bárhová, mert menni kell, hogy ne legyek ödémás. Nem csinálok ide mellrák pornót, ezért nem illusztrálok képekkel.
Az arcomon kiütések, vénáim szintén punk-osak. Hajam szar - de legalább van.
Mindent összevetve: jól vagyok. Gondolok a tumorra. Vajon most valami folyadékban ücsörög és várja, hogy szétszabdalják? Remélem, hogy a vele együtt lévő Renáta sejtek, nem keverednek össze a rosszindulatú burjánzóval, mert akkor jöhet a vegyi bombázás.

Tegnap a műtőben azt kérte a műtősfiú, mutassam meg a hónaljamat, kell-e borotválni? (Adnak a kinézetre itt) Megmutattam neki, de mondtam hogy ha úgy ítéli meg hogy kell, megsértődöm. Epilálva van!

Mint látható immár ehhez is értek, ami történt velem. Ami nagyon megnyugtató: az orvosom szerint minden problémamentesen zajlott, és eddig minden nagyon biztató.
Hát akkor bizakodjunk! De én leginkább.

2017. 09. 24.

Arról sejtelmem sem volt, hogy itt az onkológiai intézetben amellett, hogy megoperálnak, injekcióznak, kötöznek, mellékesen egy személyiségfejlesztő tréninget is elvégzek.
Nem fogjátok elhinni, de van olyan ember, aki többet beszél, mint én. De,de!! Van ilyen. Őmellé fektettek.
Ezúton kérek elnézést mindenkitől, akit az őrületbe kergettem valaha is a szövegelésemmel! Kegyetlen lecke volt ez a négy nap nekem. Magamba szálltam, elgondolkodom a jövőbeni ezirányú megnyilvánulásaim tekintetében. Meggyőződésem, hogy a progresszív javulásom oka nem a jó immunrendszerem, hanem a védekező idegrendszerem, ami sikítva jelez a testemnek: gyógyulj, hogy ettől a fecsegőtől mielőbb megszabadulj!
Én ugyanis alig beszéltem itt.
Orvosi szakvéleményeket adtam, ágyakat beállítottam, fűtést szabályoztam. Beszèd kevés volt részemről.
Mondjuk, amit én beszélek mindig tartalmas, színes és okos.
Na de a Szulejmánhoz nem tudtam hozzászólni a négy nap alatt egyszer sem. Még éjjel kettőkor sem.

(Azt is megtudtam valamelyik hajnalban, hogy Orbán Viktor nagyon rendes, mert elintézte, hogy legyen úszásoktatás Üllőn)

folyt.köv.

….messziről indulok…

Tavaly ősszel úgy döntöttem, hogy a magán nőgyógyászati vonal helyett, elmegyek az Onkológiára nőgyógyászhoz, talán az lenne a legjobb, ha házon belül lenne minden orvosom.  Így is tettem, kiültem a sorom, bejutottam, mondtam ,hogy szeretném, ha megvizsgálna, mert a Zitazonium (hormontabletta, amit 5 évig kell szedni minden mellrákon átesett nőnek) mellett fél évente javasolt a kontroll és januárban volt curet-em méhnyálkahártya megvastagodás miatt. . Mire ő nem túl kedves stílusban kiosztott, hogy ez hülyeség és honnan vettem ezt? Ez nem így van, a legújabb guideline szerint (persze ezt mindenkinek érteni kell, hogy mit takar), tehát NEM vizsgált meg. Nem fizetős, drága vizsgálatot kértem, egy egyszerű rutin nőgyógyászati vizsgálatot! Porig alázva, kiosztva távoztam. Snitt. (ez a bizonyos orvos már nem dolgozik az ott…na nem miattam….csak mint megnyugtató  info).

Idén tavasszal újabb időpontot kértem, ezúttal egy másik nőgyógyászhoz, szintén az Onkológián….mivel nem ismerem az ottani nőgyógyászokat, ezért ajánlottak valakit…ahogy ez lenni szokott…ismét kiültem a sorom (sorszámmal, kb 2 óra), illedelmesen köszöntem belépésemkor. Elmondtam újra, hogy miért jöttem. Kérdések halmaza, a választ ímmel-ámmal megvárva…ismét alázó stílusban…ismertek,  elég határozott, nagyszájú Nő vagyok…de egy pillanat alatt nulllának éreztem magam. Ok, ő legalább hajlandó megvizsgálni. Remek! Asztalra föl, lábak szét…mindenképpen felemelő, de pláne egy ilyen kedves, türelmes orvossal szemben. Éppen hogy csak „betekint” és közönyös hangon közli, hogy: Magának van egy kb 5 cm-es polipja a méhszájon! Mire én: És ez mit jelent pontosan, nagy a baj, mit kell tenni? Ekkor már csendesen potyogtak a könnyeim…úgy az egésztől egyben…gondolom, van, olyan, akinek ez ismerős…bízom benne, hogy csak keveseknek! Hiszen ki szereti, ha megalázzák, egy ilyen intim helyzetben…?

Ok, asztalhoz visszaülünk, kérdések kavarognak a fejemben…de nem merek megszólalni (ÉN! Nem merek megszólalni!!!) Fel sem néz a papírjából, így kommunikál velem. Mindig is szerettem ezt a stílust! Olyan emberi, empatikus…rendben jövő szerdán műtét…mondom, megnézhetem a naptáramat, hogy jó-e az időpont? Mégiscsak dolgozom….meg minden…ok, szerdában maradunk. Nagyon óvatosan, nagyon alázatosan kérdezem, hogy ő fog-e műteni? Mire ő (rám se nézve, mogorván): vagy én, vagy egy kollégám….nesze neked…egy óriás info halmaz… távozom…rohanok dolgozni, mert nem szoktam szabadnapot kivenni ilyenekért…beülök a kocsiba és csak sírok…porig alázva, megrettenve, bizonytalanul…én értem, hogy sok a beteg, én értem, hogy Ő is ember, én értem, hogy neki is lehet rossz napja…MINDENT értek. De, hogy őszinte legyek…engem, ezen az oldalon, az elmúlt 4 évben megélt szarságokkal, fájdalmakkal, műtétekkel, kezelésekkel, tűszúrások százaival  ez mind NEM érdekel!!!

Snitt.

Kvzom a törzshelyemen, nincs jó kedvem, merengek…csörög a telefonom. Egy nagyon kedves barátnőm hív…kb a második percben leveszi, hogy valami nem stimmel. Elmesélem a sztorimat…mire Ő így: Bori, te normális vagy??? Eszedbe ne jusson ehhez a dokihoz műtétre menni. Miért nem szólsz, hogy segítségre van szükséged? Pont te, aki mindig, mindenkinek segítesz? Pityergek…jólesik a törődés! Ajánl egy másik orvost, akiben ő maximálisan bízik. Én pedig nagyon hálás vagyok neki!!!!! Mivel neveket, soha….ezért innen is, most is HÁLÁS KÖSZÖNETEM NEKED DRÁGA a törődésért!!! A sors küldött aznap, pont akkor hozzám…

Újabb orvosi rendelő, kedves, barátságos férfi. Megvizsgál alaposan, ultrahangot is készít. Az első percben érzem, hogy JÓ helyen vagyok. Ezt már csak tetézi, amikor a kezemre teszi a kezét, a szemembe néz és ennyit mond: Nyugodjon meg Bori, minden rendben lesz. Ez nem nagy baj, de ki kell venni a polipot és kell csinálni egy újabb curet-et. Ennyire van szüksége egy embernek, amikor számára ismeretlen helyzetbe kerül egyik pillanatról a másikra. És azért valljuk be, ezt csak tetézi a kórelőzmény. Mert nekem senki ne mondja, hogy aki egyszer megjárta a rák nevű poklot, az nem lesz sokkal „félősebb”, gyanakvóbb? Azért ez érthető szerintem. Mert ugye, addig jó, amíg nincs sehol semmi olyan betolakodó, akinek nem kéne ott lennie :-) És én NEM akarok megint műtétet, és minden fincsiséget, ami ezzel együtt jár…altatás, branül…stb…na ja…

Egyeztetünk egy időpontot, és hálásan, megnyugodva távozom. Boldogan mesélem a kolléganőmnek az újabb fejleményeket, aki már mindent végig csinált velem-mellettem az elmúlt 4 és fél évben. Ő is velem örül!!! :-) Műtét sikeresen megtörtént, április 19-én, szövettan negatív :-) Újabb léc sikeresen átugorva!

Snitt.

Másfél éve tudom, hogy lesz mégegy műtétem, de valahogy toltam a dolgot….ismeritek, mindig volt/van valami, ami fontosabb…és nem nagyon kívánkoztam újra a műtőbe, de ugyanakkor zavart, mert ez igazából már „csak” szépészeti műtét. Talán pont ezért próbáltam elodázni…ha nem életveszélyről van szó, akkor nehezen veszem rá magam az újabb kórházi befekvésre. No de erőt vettem magamon és kértem időpontot. A nagy nap: június 8. Persze, amikor ezt az időpontot egyeztettem az orvosommal, akkor még nem tudtam, hogy polipom lesz/van és áprilisban is lesz egy műtétem. Az élet már csak ilyen. Dobálja a lapokat, egyiket a másikra.

A későbbiek miatt itt kell megemlítenem, hogy tudtam, hogy június 14-én Madridba kellett utaznom munkaügyben. De mivel ezt a műtétet eddig ambulánsan végezték, gondoltam nem lesz ezzel semmi gond. Egy hét sok idő, én gyorsan regenerálódom, minden perfekt lesz :-) És amikor lefoglaltam a repülőjegyet, akkor úgy döntöttem, hogy maradok egy napot pluszban az eredeti egy nap mellé, hogy picit lássak is a városból. Soha még ilyet nem csináltam, mindig csak egy napra utaztam abba a városba, ahol éppen a közgyűlés volt, aminek a menetrendje a következő:  iroda-reptér-szálloda-feszengős vacsora-meeting angolul-pofavizit-reptér-haza-másnap munka. Szóval, valamiért pont most döntöttem úgy, hogy ráhúzok egy napot a saját pénzemből és élvezem az életet :-)

No, közben megtudtam, hogy már nem ambulánsan végzik ezt a műtétet, hanem egyet bent kell aludni. Még ekkor sem gondoltam semmi „rosszra”. A műtét lényege, hogy leszívnak zsírt az oldalamról és feltöltik a mellrák során elveszített, majd helyreállított cicimbe, ettől remélve, hogy jobb lesz a vérkeringés és nem lesz olyan piros alul. (hangsúlyozom, ez az én döntésem volt, engem zavart már egy ideje!) Barátnőim a drágák, kedvesen ajánlgatták, hogy bevisznek és hazahoznak, de mondtam, hogy szükségtelen, mert ez egy „kis” műtét :-) ezért aztán, 8-án (csütörtökön) 5-kor szépen befejeztem a munkát az irodában, majd vacsoráztam egy finomat a Marosban, aztán bevittem magam a kórházba. És mert az élet már csak ilyen, mit gondoltok melyik szobába kerültem? Hát a 308-asba. Pontosan ebben a szobában feküdtem 2012. novemberében, amikor elveszítettem a mellem és megszabadultam a daganattól. Akkor a folyosó felőli ágyat kaptam, most az ablaknál lévőt. A szobatársam egy drága, fiatal lányka, akinek szintén másnap volt a műtéte, csak Ő most van az út elején….a szívem szakadt meg érte….IS….mint minden nőért, aki átesik ezen a borzalmon!

Szoba kilátással...

Ő már várt, mert mondták neki, hogy engem nyert meg szobatársnak :-) sokat beszélgettünk, nevettünk, szomorkodtunk..este összebújtunk az ágyamban (ez titok), és zenét hallgattunk…még akkor is mennyire nehéz támaszt nyújtani, bátorítani a másikat, ha te már végigjártad az utat…

Csak remélni tudom, hogy picit tudtam segíteni a puszta jelenlétemmel, szavaimmal…tapasztalataimmal…

Június 8. A jól megszokott hajnali ébresztő, fürdés a fertőtlenítővel, berajzolás az orvossal, aztán várakozás, majd branül behelyezés. Amitől a legjobban félek az egész műtét során. A félelem tárgya pedig csak annyi, hogy a jobb karomban elégtek a vénák a kemótól, egyetlen működő vénám van az alkaromon alul, de ettől mindenki tart, mert azt gondolják, hogy az fáj nekem, ha oda szúrnak…azért sikerül meggyőznöm a nővérkét, hogy bátran szúrjon oda. Próba….nem sikerül. Ok, jön a másik kéz (a műtéti oldalon nem szoktak szúrni, csak ha muszáj), első próba, úgy tűnik, siker :-) branül bent. Nővérek el. Másik nővérke jön. Ámulva kérdezi, hogy ez mi?? Nem a vénában van!! Hát akkor hol bakker?? Ok. Branül ki, újabb próbálkozás ugyanezen a kezemen, csak másik helyen. És akkor jön, amitől rettegtem. Idegbe talált. No, ha valaha éltetek legmélyebb zsigerekbe ható fájdalmat, ez az! Olyan, mint az áramütés (bár abban még nem volt részem, de ilyennek képzelem), eszelős nyilalló fájdalom! Egyszer volt már benne részem, egy rutin labor kapcsán…üvöltve, sírok, hogy szedje ki azonnal…ki is húzza…elnézést kér…próbálom megnyugtatni, hogy ez nem az ő hibája, hanem a hülye vénáimé…no ekkor a harmadik sikertelen szúrás után úgy döntenek, hogy fölhívják az anesztest hozzám :-) megváltás!!!! Jön, szúr, siker! Branül bent!!!! :-) De valamiért a másikat is bent hagyják, tehát két branüllel dolgozom bent létem alatt. (a képek magukért beszélnek, ami persze nem dráma, de fájdalmas, ronda, pont, mintha belőttem volna magam…alig bírok hozzáérni, olyan érzékeny, de kenegetem Lioton géllel…ha más nem, pszichésen biztosan használ)!

Branül hegyek...

Amikor reggel berajzolt az én drága életemet 4 és fél ezelőtt megmentő orvosom, mindent részletesen elmondott, hogy mi fog történni, többek között azt is, hogy a másik (jobb) mellemet is újra megigazítja kicsit…ami újabb két vágás, öltések…hálásan elfogadtam a javaslatát, akkor még nem fölmérve, hogy ezáltal mindkét oldalon műtve leszek, tehát minden picit több, fájdalmasabb.

Miután megnyugodtam, kiderült, hogy első leszek, mert aki első lett volna, annak még valami vizsgálatra kell mennie…csodáááás!!! Ezek a nagy dolgok ott bent…nem kell órák hosszat étlen-szomjan, izgulva várni az ágyban, hogy mikor jön érted a zöldruhás..(jelen esetben kék) 

És jött, igen, megint Ő, mint 2012-ben, az én drága Doma barátom! Egy szál bugyikában fölpattanok az ágyra, ő betakargat és már tol is…és közben simogatja az arcomat, és nyugtat, hogy most is minden rendben lesz…liftbe be…liftből ki…műtőbe be…sürögnek-forognak az emberek…karok kétoldalt lekötve…még hallom, hogy a fejem fölött beszélgetnek, hogy valami nem stimmel a szívemmel…hmmm….nem tudok róla…kérdezik, hogy észrevettem-e már, hogy néha kihagy a szívverésem…mondom, nem eddig nem tűnt föl… J de már közelít a hőn áhított maszk és én már alszom is…ébredezés, kómázás, fájdalmak…az én drága szobatársam délután kerül sorra.mire visszahozzák, én már magamnál vagyok teljesen. Szeretnék odamenni hozzá, hogy fogjam a kezét és simogassam a fejét, de nem kelhetek föl…sírdogál, kómázik…istenem ezek a legfájdalmasabb könnyek, amiket valaha láttam…kérem, hogy tolják oda az ágyamat az övé mellé…de nem lehet…sajnos…a szívem szakad meg…látva lekötözve a mellkasát, ahol az egyik oldalon van domborulat, a másikon nincsen…vele sírok én is…felkavar engem is….újra a felszínre törnek az emlékek…nem hittem volna, hogy ennyire…hiszen annyi mindent láttam, megéltem az elmúlt években…és mégis…így csak szavakkal tudom nyugtatni…és bízom benne, hogy még alszik pár órát…addig sem kell szembesülnie a valósággal…

Doma, az én őrzőm, vigyázóm, aki még délután is bejött meglátogatni :-) hálám neked!

Engem másnap hazaengednek, kötésekkel, antibiotikummal, vérhigító szurival ellátva (úúúúútálom). Hazaviszem hát magam, szépe, lassan, óvatosan…otthon aztán jól szemügyre veszem magam a nagy tükörben…a melleim szépek…de az oldalam, kékeslilássárgászöldes színekben pompázik, ahonnan leszívták a zsírt. Olyan érzékeny, hogy nem bírok hozzáérni, az is fáj, ahogy a bugyikám pántja hozzáér…megint egy újabb fajta fájdalommal barátkozom össze…mert ugye attól nem lesz jobb, ha még utálom is..pihegés, alvás, regenerálódás…

Kriszta barátnőm tanácsára, a vénáimat kenegetem Lioton géllel, az oldalamat pedig Feketenadálytő krémmel…éppen hogy csak hozzáérek…esténként hasba szúrom magam a vérhigítóval…szép az élet :-) 

...oldalam...

...karom...

Június 14. szerda, irodából 2-kor ki a parkolóba, onnan a reptérre. Kicsit izgultam, hogy nem fognak-e belekötni a vérhigító szurikba, de semmi nem volt. Jeleztem az átvilágításnál, hogy van nálam két ilyen, mire a pasi, hogy nem gond és megkérdezte, hogy hova megyek? Mire én, Madridba. Mire Ő: szuper, várjam meg, ő is jön 2 hét múlva :-) ennyit a fölösleges izgalmakról :-)

Vérhigító szuri

Végre elfoglalom a jó kis helyem az 5F-en, az ablaknál, ajtó csukódik…de csak nem akarunk indulni…jó 10 perc múlva a kapitány tűnik föl…ajajajjjj….rosszat sejtek…nagyon udvariasan, nyugodt hangon közli, hogy van egy kis gond. (itt és ekkor még nem gondoltam, hogy mennyi kaland vár még rám) Egy kisgépnek fölszállás után gondjai adódtak, ezért vissza kellett fordulnia és le kellett szállnia. A gépet pedig most bevontatják a kifutóról, ami előre láthatólag 1 óra várakozást jelent. Az egész repteret és a légteret lezárták :-( se le, se föl. Csökkentve a feszültséget, felajánlja, hogy 4-5 fős csoportokban, meglátogathatjuk a pilóta fülkét. Kedves gesztusnak és jó taktikának gondolom. Én nem állok be a sorba, mert már volt szerencsém egyszer belesni a kulisszatitkokba, így hát ülök türelemmel a helyemen. Hallhatóan a fél gép kiposztolja a FB-ra, hogy lezárták a repteret…érdekes világban élünk…no, de röpke másfél óra várakozás után, végre kigurulunk és huss, irány Madrid :-)

És a felhők fölött mindig kék az ég :-)

10-kor landolunk, örülök, hogy végre odaértünk, elég volt az egész napos rohanásból, sebeim fájnak, reménnyel telve lépek az érkezési terembe és hevesen keresem a nevemet tartó személyt, akinek várnia kellene. Mondanom sem kell, a kutya se várt rám. OK, semmi pánik, keressük meg a helyi Wizz Air pultot, majd ott segítenek. Nincs Wizz Air pult. Ok, hívjuk föl a transfer foglalási papíron lévő telefonszámot. Ez nem játszik, mert a telóm ekkorra 5 %-on állt (persze egész nap rohanás, idegeskedés volt az irodába, naná, hogy nem tettem föl töltőre). Ok, semmi gond, keressünk egy nyilvános fülkét és onnan hívjuk föl a megadott számot. De nincs nálam apró, sőt papírpénz sem…irány vissza a bankomat, pénz felvét. Már éppen indultam volna keresni a nyilvános telefont, amikor arra gondolta, hogy visszamegyek mégegyszer az érkezéshez, hátha ott van az emberem….és láss csodát, megpillantom a nevemet a táblácskán :-) óriás mosollyal az arcommal üdvözlöm a hatvanas éveiben járó uriembert és mondom, hogy én vagyok az én J ő is örül, én is örül. Kilépünk a reptér épületéből, ahol nappali világosság este 10-kor és arcomba vág a 40 fokos hőség. Végül fél 9 helyett, fél 11-re oda is érünk a szállodához. Nyomunk egy szelfit Miguellel, az én jótevőmmel, majd becsekkolok. A közös vacsorát lekéstem, de erőm sem lenne már menni sehova. Battyogok a folyosón, keresem a szobámat, felderül az arcom, amikor megpillantom a számot az ajtón. Bedugom a kártyát, de nem akar nyílni, ebben a pillanatban egy férfi mögöttem megszólal, hogy ez az ő szobája… :-) így szencségelés helyett, hangosan nevetek és sűrűn elnézést kérek, hablatyolok, hogy kicsit fáradt vagyok és elnéztem a számokat… :-) ő csak mosolyog…na ez se százas, gondolhatta magában…megleltem ám a saját szobámat, véééééégre!!!! Az ablakom pont a csodás belső kertre néz, hivogatóan szépséges, így gyorsan hasba szúrom magam, bekapom a bogyóimat és lemegyek. Isteni jéghideg narancslevet kortyolgatok és csak ülök. Élvezem az érzést:  dolce far niente :-)

Miguel

A csodás belső kert

Másnap ½ 10 közgyűlés, pasik öltöny, nyakkendő…én egyszerű, ámde nőcis földig érő, kedvenc szürke ruhámban, fehér stólával feldobva. Azt nem kell senkinek sem tudnia, hogy azért vagyok ebben a ruhában, mert a derekamon semmit nem tudok elviselni a fájdalomtól, és hogy kék-zöld vagyok, a melleimet pedig friss öltések garmada díszíti J mosolygok, mindenkit üdvözlök, elfoglalom a kis piros-fehér-zöld zászlóval jelzett helyemet, majd végighallgatjuk a 2 órás ülést (in english – of course)! Gyorsan végzünk, utána fingerfood ebéd gyanánt, Spanyol finomságokkal :-) Kv a csodás belső kertben, trécselés…én természetesen az Olasz főnökkel szeretek barátkozni, aki Rómából érkezett…nem is értem, vajon miért? :-)

Ezzel véget is ért a kötelező rész, fellélegzem, búcsút veszek a többiektől és irány a másik szálloda, ahol foglaltam egy éjszakára egy szobát magamnak (pontosabban egy barátom foglalta nekem)! Elcsattogok a közeli buszmegállóhoz, addigra már újra 40 fok van odakint. Vonszolom magam és a kis gurulós bőröndömet….sebeim sajognak…Sofőrnél mégegyszer érdeklődöm, hogy biztos-e, hogy jó irányba megyek, mire ő nagyon készségesen mondja, hogy igen :-) Jó sokat kellett menni, mivel a végállomásig mentem. Bár halványan érzem a légkondi hüsijét, azért azt is érzem, hogy a hátamon hogyan gördülnek le az izzadság cseppek, a kötéseim csurom vizesek…mert ugye, köztudott, hogy 4 éve mindenhova legyezővel járok a hormongyógyszer csodás mellékhatásaként folyamatosan hőhullámaim vannak (doki mondta amikor elkezdtem, hogy 1 év múlva megszűnnek…ennek mindjárt 5 éve), no mikor nincs nálam legyező? Na mikor? Madridban, a 40 fokban :-) a mákos fejemmel, ügyesen otthon hagytam.

Végállomástól kb 10 perc gyaloglás, vonszolom magam…pedig, aki ismer, tudja, hogy imádom a meleget, a nyarat, a napot…amolyan „summer woman” vagyok….(ezt most találtam ki, bocsi minden perfect angolostól) de ez még nekem is sok (k)! Kis segítséggel, rátalálok a hostelre a főtér kellős közepén. A harmadik emeleten van. Bori nem száll liftbe, mert parás…kivételt képez ezalól, ha a 30. emeltre kell menni :-) Megmászom hát az emeleteket, kedves fiatal lány fogad…lihegek…mutatom a foglalást, kedvesen a szobámhoz irányít. Megváltás, tiszta, rendes, egyszerű….véééééégre lehuppanok az ágyra és kifújom magam.

Snitt.

Egy óra pihengetés után belevetem magam nyakig Madridba, ha már itt vagyok és így alakult, megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Sétálok (vonszolom magam), gyönyörködöm a csodás épületekben, mindent lefotózok, megiszom több liter vizet. Kvzom, zenét hallgatok, egyszerűen élvezek minden pillanatot :-) Betérek néhány (jóóó sok) cipőboltba is, mert ugye a NŐ azért előjön belőlem még így is…meg persze az üzletekben finoman hűsít a klíma :-) na jó meg azért, mert cipőmániás vagyok…igen, bevallom őszintén, az vagyok :-) Carrie Bradshow ikertesója vagyok ebből a szempontból :-) ennyi cipőt egy városban még nem láttam :-) és hát az egyik szépség utánam kiabált, hogy hozzam magammal, mert nem járt még Budapesten :-) megszántam, elhoztam…szépséges, ugyiiii? :-) Persze a Sárától kikaptam, hogy már megint vettem egy cipőt...

Este 10 körül, amikor még mindig minimum 35 fok volt, beültem vacsizni egy közeli helyre, és miközben valami isteni, indiai féle csirkés-tésztát falatoztam, sötét felhők kezdtek gyűlni az égen, és jó nagy szél kerekedett…ó gondoltam, van Isten, nemsokára leszakad az ég és kicsit talán lehűl a levegő….ebből sajna csak az orkán szerű szél maradt meg, ami minimálisan javított a klímán :-) lévén, hogy a mediterrán országokban ez idő tájt kezdődik az élet, így én is sétálni indultam és nemsokára görkoris srácok bemutatójába ütköztem. Óriási tömeg állta körbe őket, és valami lélegzetelállító műsort nyomtak le :-) imáááááádtam…amikor látod rajtuk, hogy örömmel csinálják, amit csinálnak, élvezik és mega-giga ügyesek :-) a következő sarkon meg 3 táncos srác adott műsort….áááááá de jók voltak ők is :-) nem tudom, ti hogy vagytok ezekkel a dolgokkal, de én megőrülök ilyenkor, tapsolok, kiabálok, imádom!!!! :-)

Nyüzsgő főtér, sötét felhőkkel

És ezután jött a nap fénypontja, végre letusoltam és átkötöztem a sebeimet :-) ez maga volt a megváltás!

Másnap újra belevetettem magam a városba, csak most egy másik részen kavarogtam…csodás terek, templomok, házak, piac…vicces, mert a házfalak mellett közlekedik mindenki (akinek esze van), ahol jobb esetben van 40 cm árnyék :-) napállástól függően. Éppen pihegtem egy árkád alatt, amikor a következő jelenet játszódik le előttem: két 80 év körüli joviális úriember (mindkettőnek nagyothalló készülék a fülében, vélhetően testvérek) megáll tőlem 1 méterre és szemmel láthatóan búcsúzkodni kezdenek, ölelés, puszi…ne kérdezzétek, hogy miért, én már ennél a pontnál sírtam…majd az egyik elindul az egyik irányba, távolodik, a másik áll mellettem és követi a szemével a távolodó alakot…ahogyan én is…és mindketten feszülten várjuk, hogy megforduljon és intsen…amikor már egészen távol van, megtörténik a csoda…visszanéz és int egyet…a mellettem álló úriember pedig összeüti a két kezét, mintegy megköszönve, hogy a másik megállt és visszafordult…én meg csak álltam ott Madrid kellős közepén és sírtam, mint egy gyerek…aki most megkérdezi, hogy miért….az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést…mire feleszméltem, a másik úr is eltűnt mellőlem…

Én pedig tovább andalogtam, nézelődve, ámuldozva, minden utcatáblát lefotózva :-) dél körül már megint nagyon melegem volt, pedig csak 38 fok volt, ezért beültem egy újabb kvzóba, ami egy csodás épület előtt volt és nem kis örömömre ventillátorok fújták a vízpermetet. Óóóóó, gondoltam, ez az én helyem :-) ahogy ott ücsörgök és élvezem a hüsit, kvzgatok, iszogatom a kis vizemet, egyszercsak megáll előttem a hely tulaja egy kancsó valamivel és egy pohárral, hogy kérek-e? Kérdezem, miért mi ez? Mire ő: pepino…hát az klassz, de én nem érteni spanyolul…abban a másodpercben jött gugli a barátunk és mutatja nekem a képet…óóóóóó kígyóuborka…már értem…persze, hogy kérek…isteni, hideg, hűs üdítő ital J majd szépen végigkínálja a többi asztalnál ülő vendéget is :-) viccelődünk, pepino fresco… :-) aztán kiáll az utcára és a járókelőknek kínálja a hűsítő nedűt…tanulmány ezt figyelni…az emberek reakcióit…van, aki meg sem áll, meg sem hallgatja, van, aki meghallgatja, de elutasítja és vannak persze, akik örömmel elfogadják az ingyen kínált itókát :-) egy párocska be is tér és leül ebédelni :-) így kell vendéget csalogatni 40, bocs nem, 38 fokban :-) És ezzel az egész megmozdulásával mosolyt csal az én arcomra és a többi ott ülőére is! Ülök, mosolygok, zenét hallgatok, és megint csak ÉLEK és élvezem az élet apró (nekem nagy) örömeit! Kit, mi tesz boldoggá…mitől van harmónia a lelkében…én ezektől nagyon jól tudok lenni :-)

Jose és az uborkás víz contra Bori

Lassan fizetni készülök, mert illene még róni Madrid utcáit, ha már ilyen jó dolgom van, hogy egyáltalán itt lehetek…jelzem, hogy fizetnék…telnek a percek, csak nem jön a számla….helyette egy pohár roséval kínál a kedves Jose (mert ez az ő neve), kedvesen visszautasítom, mondván nem iszom, de kérem a számlát…megint percek telnek el, semmi…egyszercsak megjelenik és letesz elém egy újabb cappuccinot :-) akkor már nevetnem kell…bókol…kedvesen, nem nyomulósan, egyszerűen csak annyit mond: I like your eyes! Megköszönöm a kedves bókot és jelzem, hogy várom a számlát :-) Végül megérkezik, persze csak egy tétel van rajta, kettő helyett, mondom, hogy ez így nem lesz jó…végül megalkudunk az árban :-) és érzékeny búcsút veszünk egymástól…és még a lelkemre köti, hogy ha legközelebb Madridban járok, térjek be hozzájuk újra. Ezt meg tudom ígérni :-) apró kis semmiség :-)

Mindenesetre, ha Madridban jártok, térjetek Jose-hoz, a La Imprenta (La Bolsa 10) nevű csodás helyre!

Hát így. Délután újabb csodás helyek felfedezése, több liter víz elfogyasztása…majd 5-kor magamhoz veszem kis bőröndömet és elindulok abba az irányba, amerre küld a hostelben a lány. Mondván onnan indul a reptérre a busz. Kb 10 pec gyalog. Szuper, az nem sok….no nem vagyok egy lassú csaj, de mint említettem, Madridban inkább csak vonszoltam magam…jó 25 percet gyalogolok, szorosan a falhoz tapadva, szigorúan árnyékban, kerülgetve a többi rutinos helybélit :-) mindenhonnan folyik a verejték…végre megtalálom a bizonyos helyet, ahova 5 perc múlva kéne érkeznie a busznak a menetrend szerint. De nem akar jönni….egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, persze semmi ülőalkalmatosság…várok türelemmel…10 perc, 20 perc….semmit…többen föladják és taxiba vágódnak. Én még bírom, bár már nehezen, de ráérek még. Dög melegem van, sebeimet is érzem megint…na szóval értitek. Legalább víz volt nálam :-) És láss csodát, 40 perc késéssel feltűnik a busz a távolban :-) van Isten – megint csak. Lehuppanok az első üres ülésre és vééégre kifújom magam a légkondis buszban.  20 perc múlva már a reptéren vagyunk, ahol még nem lehet becsekkolni, mert korán van (na ezért nem szoktam 2 órával kimenni soha, csak most már szinte „menekültem” a meleg elől). No de leülni sem lehet, sehol egy szék, pad vagy bármi….csak a föld. Ezt most ebben az állapotomban és a fehér gatyómban nem vállaltam…így maradt a kinti pad lehetősége megint a 38 fokban :-)  csiga lassúsággal eltelt az egy óra, kinyitották a pultot, csekkin ok, ahol megpróbálták velem újra kifizettetni a már itthon kifizetett reptéri csekinn árát :-) irány a kapu. Ott még másfél óra várakozás, majd végre a gépbe, ahol kivételesen kértem segítséget (mert többen a lelkemre kötötték, hogy ne emelgessem a csomagomat a friss sebeimmel és betartottam) a csomagom elhelyezésében. Természetesen innen is késve indultunk, de ezen már meg sem lepődtem…fél 1-kor már álltam is a Ferihegyen, 20 fok hőmérséklet különbséggel és vártam a sofőrt, hogy értem jöjjön és elvigyem a kocsimhoz :-)  fél 2-re végre hazaestem és kinyúltam az ágyamban…

Hát így esett az én kis madridi kiruccanásom, ami valójában másfél nap volt, de nekem úgy tűnik, mintha egy hetet töltöttem volna ott. Azt hiszem kimaxoltam (ez a trendi most, ugye?), és végül minden rendben volt, sebeim köszönik jól vannak, vénáim gyógyulnak, már csak halványlila színekben játszanak :-) csodás élményekkel gazdagodtam újra és nem bántam meg, hogy így alakult.

Tegnap meg ma pedig kipihentem magam, mert holnap vár az iroda :-)

Hálásan köszönöm az orvosomnak, a nővéreknek, a műtős barátomnak, a látogatóimnak, a barátaimnak  és mindenkinek a sok segítséget, támogatást és törődést! Most egy 40 évig NEM szeretnék műtőbe menni (ez alól kivételt képez, ha életveszélybe kerülök) :-)

Carpe that fucking Diem

Napok óta gondolkozom, hogy reagáljak-e vagy ne az alábbi kampányfilmre. Pont 4 napja kering a Fb-on, mára közel 9 000 ember látta...azt szokták mondani, a negatív reklám is reklám. 

Mostanában kicsit próbálom távol tartani magam eme csodás közösségi portáltól, mert őszintén bevallom, sok lett. Nem tudom, más hogy van ezzel, én valahogy mostanra telítődtem. Talán páran észrevettétek, ezúton is szeretnék mindenkit megnyugtatni, köszönöm szépen, jól vagyok :-) 

Csodás napokat töltöttem a lányommal síeléssel, reggeltől-estig toltuk, jókat hüttéztünk, nevettünk, beszélgettünk, kisimultak a ráncaim....szóval töltődtünk rendesen :-) 

Szerdán este jöttünk haza, felpörögve. Miután elpakolásztam, és Sára elment a barátjához, bekucóztam a jó kis kanapémra és gondoltam, röviden "felnézek" a fészre (bár ne tettem volna) megválaszolom az üzeneteket...stb

És akkor megpillantottam az ország legnagyobb rákbetegeket segítő, támogató szervezetének a kisfilmjét, melyben többek között az én támogatásomat is kérik az adóm 1%-nak felajánlásával. 

A filmben elítélt vagyok.  - MI VAAAN?

Az ítéletem pedig RÁK! - köszi

Indoklás: nem sportoltam és egészségtelenül éltem! - éppen csak 6 éves korom óta sportoltam versenyszerűen 2 sportágban...

(tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a bírónőt alakító színésznő, maga is átesett a mellrákon - valóban elvállalt egy ilyen szerepet és valóban elhagyta ez a mondat a száját?)

A film szerint kaphatok egy második esélyt a szervezet segítségével. Ez fantasztikus hír!

Senkit nem szeretnék megbántani, nem tisztem ítélkezni, de ezt a filmet kikérem a magam és minden rákkal diagnosztizált ember nevében! Legyen akár gyerek vagy felnőtt! Ennél ostobább, megalázóbb dolgot ritkán hallottam! Bízom benne, hogy mire ez a bejegyzés felkerül a hálóra, a kisfilm lekerül és a szervezet elnézést kér a hibáért!

Káromkodhatnék, de nem teszem. Kérhetném a média segítségét, hogy szedje ízekre az említett szervezetet, de nem teszem. Egy jó ügyvéd segítségével könnyedén beperelhetnénk őket, de nem teszem. 

Én - Halom Bori - elnézést kérek minden érintettől, szégyen, hogy ilyen megtörténhet!

(áldom az eszem, hogy pár évvel ezelőtt nem vállaltam el a felkérésüket egy hasonló kampányfilm kapcsán)

Mindenkinek, mindenből a legjobbakat kívánom! 

CARPE DIEM

https://www.facebook.com/rakliga/?fref=ts

Ilyet sem csináltam még, hát most eljött az ideje. Alábbi bejegyzés egy ún. vendégposzt. Jó olvasást! :-)

Kata egy éve hívott fel telefonon, ismerte a blogomat, sorstárs ő is, de akkor gyerekkori ismerősének keresett hospice-t, bárhol érdeklődött hozzám irányították segítségért. Közreműködtem, és sikerült gyorsan helyet találni, de sajnos már nem tudtam meglátogatni a barátnőjét. Innen az ismeretség. Bár személyesen nem találkoztunk, írását szeretettel ajánlom nektek, melyben a fizikai gyógyítás mellett a lelki gyógyítás erejéről ír most.

Blogja: http://edesszabadsag.com/

Kata :-) 

Ha egy pszichológus azt mondja legyen vége a terápiának mennyire mást jelent, mintha az onkológus mondaná ugyanezt. Mindkettő azt jelenti nem tud már segíteni, de azért óriási a különbség. Első esetben nem tud már hozzátenni, mert meggyógyultál, legalábbis lelki értelemben jó úton haladsz, míg a másik helyzetben nem tud már hozzátenni, mert nem jó irányba haladsz az eredmények alapján, meg fogsz halni.

Réka, az onkopszichológusom, elengedte a kezem. Először rosszul esett, kicsit megijedtem most mi lesz velem, eddig ott jött mellettem csitcsetelve a biztosító kötéllel, most meg egyedül mászok tovább szöges cipőmmel a jéghegyen, aminek csúcsa ködbe burkolózik a drámai hatás kedvéért. Innen enyém a kihívás gyönyöre és a végén a megérdemelt arany ér(d)em, az élet hegyének olimpiáján nincs osztozás a dobogón. Persze bármikor hívhatom és fenn is tartottam magamnak a kiskaput a találkozásra, ha úgy érzem szükségem lenne rá, de lezártuk a terápiát.

Sok országban, Magyarországon is számos helyen, többek között a Debreceni Klinikák Onkológiáján a tb támogatott onkopszichológiai terápia része az orvosi kezelésnek, mert így a kerek a gyógyítás. Ez így leírva elég egyszerűen hangzik, a gyakorlatban nem éppen rózsaszín álom a megvalósulása, és anélkül, hogy belemennék a részletekbe miért nem olajozottan működik a dolog, röviden: nem az onkopszichológusokon múlik, miért nem jut el minden beteghez az információ, amennyiben ez igénybe vehető.

Én is össze-vissza kanyarokkal kötöttem ki náluk. Pedig tárt karokkal várják a betegeket, akik lelki szinten is kezükbe szeretnék venni a gyógyulásokat a szakemberek pedig professzionális módon végzik a feladatukat. Segítenek!

A pszichológus és a Simonton terápia bizonyítottan sokat hozzá tud tenni a gyógyuláshoz.

Rékával nem indult valami szívmelengetően a kapcsolatunk, de hát ez nem is várható el attól a szituációtol, ahogy először találkoztunk. Az onko-team találkozóról szaladt ki hozzám, ahol hosszú megbeszélés után megvolt az ítélete a nőgyógyászokból és onkológus szakemberekből álló bizottságnak mi legyen velünk, a babával a hasamban és velem. Én megfagyva rogytam le az első utamba kerülő székre miután kijöttem a tárgyalásról. Akkor jött oda bemutatkozni.

Biztos voltam benne, nem akarom többé látni ezt  kis fehér köpenyes fiatal valakit, átadott egy névjegykártyát és mondta, keressem, ha szeretnék pszichológus segítséget. Mégis mit tudna ő segíteni? Nem érti? Rákos vagyok, és itt a gyerek a hasamban. Nem, én ennél többre vágytam. Minimum arra valaki állítsa meg a világot, küldjön fel az űrbe a családommal együtt és hagyjon engem békén mindenki, mindörökre, vagy ha ezt nem is kapom meg, csapjon agyon egy tégla azonnal, mert én nem bírom ezt a terhet. Nem, nem a fiatal pszichológushoz kérek én időpontot, hanem egyenesen a jóistenhez.

Egy hét múlva, mielőtt csöpögött belém az első kezelés elixírje ott ültem Rékánál, majd kisebb megszakításokkal heti, kétheti rendszerességgel találkoztunk onnantól kezdve. Másfél év telt el.

Tetszett a terápia stílusa, leginkább ahogy emberként és nem betegként kezeltek. Kézzel fogható volt milyen alapon működik, amivel én messzemenőleg tudtam azonosulni, láttam benne a fejlődés(eme)t. Maga a technika a képzelőerőre épít, ami nekem nagyon bejött. Megtanított megnyugodni, ami tudást egy idő után elő tudtam venni a legdurvább extrém helyzetekben is és inkább kirángattam tangózni a függöny mögül ijesztgető halált. Még rá is léptem néha a lábára. Persze véletlenül.

Folyamatosan kerestük és oldottuk a blokkokat, szisztematikusan erősített lelkileg, segített két lábbal megállni, odaragasztani ehhez a földhöz még jó sokáig. Ehhez persze partnernek kellett lennem, ami nem mindig volt egyszerű, de szép lassan az elméleti részt elkezdtem alkalmazni a mindennapjaimban.

Réka végigvitt egy úton, amin az Élet maga nem biztos hogy elég hosszú lett volna, hogy végigvezessen . Vagyis nem végig, pontosabb, ha azt mondom elindított, mert ez nem ér véget. Vannak dolgok, amelyek végére nem lehet pontot tenni, folyamatos karbantartásra, fenntartásra szorulnak. Jelen esetben a saját akarat kifejezése, érvényesítése, az őszinte (elsősorban magammal) kommunikáció, az önmagam megvédése, a félelmek feloldása, a kaka helyzetek kitisztítása, ohh, meg ilyenek. Nem elég egyszer vagánynak lenni, megmondani a magamét, nem elég egyszer szembe röhögni egy félelmem, ezek újra teremtődnek, mint a Trónok harcában a halott sereg katonái. Még nem tudom mi lesz a sorozat vége, de én kérem a Happy End verziót, annak ellenére, hogy az 5. szízön vége elég feketére sikeredett és már az igazságos Mátyás Rob Stark sem tudja megvédeni a világot! Bocs a spoilerért, aki még most izgul.

Felfogtam végre, nem arra kell gyúrni, hogy elköltözzek Ausztráliába egy világvégi farmra ahol mindenki békén hagy engemet, inkább arra koncentrálni, hogy a konfort zónámon kívül eső szituációkat megtanuljam jól kezelni. A jón nagy hangsúly van.

Erre az élet hosszig tartó kurzusra íratott be Réka egész jó kis sor instrukciót vésve a fejembe. Jajj, nagyon jó volt, nagyon sokat segített!

Vannak emberek, akik megtalálják a helyüket a világban, élvezik amit csinálnak, iszonyatosan jól csinálják, erre születtek és mindemellé bónuszként még segítenek is másokon, akár még lelki életeket is mentenek. Réka ilyen.

Tudom, tudom, most visszadobná a labdát, hogy mindezt én értem el, és ez így is van, de nélküle vagy mással nagyon más lett volna az ide vezető út minősége és hossza.

Köszönöm!

Én biztatok minden beteget, hozzátartozót, vegyék igénybe az onkopszichológusok szolgáltatásait, legalább próbálják ki, mert segíthet a gyógyulásban, de leginkább azt kívánom, találja mindenki a maga “Rékáját”.

 Réka