….messziről indulok…
Tavaly ősszel úgy döntöttem, hogy a magán nőgyógyászati vonal helyett, elmegyek az Onkológiára nőgyógyászhoz, talán az lenne a legjobb, ha házon belül lenne minden orvosom. Így is tettem, kiültem a sorom, bejutottam, mondtam ,hogy szeretném, ha megvizsgálna, mert a Zitazonium (hormontabletta, amit 5 évig kell szedni minden mellrákon átesett nőnek) mellett fél évente javasolt a kontroll és januárban volt curet-em méhnyálkahártya megvastagodás miatt. . Mire ő nem túl kedves stílusban kiosztott, hogy ez hülyeség és honnan vettem ezt? Ez nem így van, a legújabb guideline szerint (persze ezt mindenkinek érteni kell, hogy mit takar), tehát NEM vizsgált meg. Nem fizetős, drága vizsgálatot kértem, egy egyszerű rutin nőgyógyászati vizsgálatot! Porig alázva, kiosztva távoztam. Snitt. (ez a bizonyos orvos már nem dolgozik az ott…na nem miattam….csak mint megnyugtató info).
Idén tavasszal újabb időpontot kértem, ezúttal egy másik nőgyógyászhoz, szintén az Onkológián….mivel nem ismerem az ottani nőgyógyászokat, ezért ajánlottak valakit…ahogy ez lenni szokott…ismét kiültem a sorom (sorszámmal, kb 2 óra), illedelmesen köszöntem belépésemkor. Elmondtam újra, hogy miért jöttem. Kérdések halmaza, a választ ímmel-ámmal megvárva…ismét alázó stílusban…ismertek, elég határozott, nagyszájú Nő vagyok…de egy pillanat alatt nulllának éreztem magam. Ok, ő legalább hajlandó megvizsgálni. Remek! Asztalra föl, lábak szét…mindenképpen felemelő, de pláne egy ilyen kedves, türelmes orvossal szemben. Éppen hogy csak „betekint” és közönyös hangon közli, hogy: Magának van egy kb 5 cm-es polipja a méhszájon! Mire én: És ez mit jelent pontosan, nagy a baj, mit kell tenni? Ekkor már csendesen potyogtak a könnyeim…úgy az egésztől egyben…gondolom, van, olyan, akinek ez ismerős…bízom benne, hogy csak keveseknek! Hiszen ki szereti, ha megalázzák, egy ilyen intim helyzetben…?
Ok, asztalhoz visszaülünk, kérdések kavarognak a fejemben…de nem merek megszólalni (ÉN! Nem merek megszólalni!!!) Fel sem néz a papírjából, így kommunikál velem. Mindig is szerettem ezt a stílust! Olyan emberi, empatikus…rendben jövő szerdán műtét…mondom, megnézhetem a naptáramat, hogy jó-e az időpont? Mégiscsak dolgozom….meg minden…ok, szerdában maradunk. Nagyon óvatosan, nagyon alázatosan kérdezem, hogy ő fog-e műteni? Mire ő (rám se nézve, mogorván): vagy én, vagy egy kollégám….nesze neked…egy óriás info halmaz… távozom…rohanok dolgozni, mert nem szoktam szabadnapot kivenni ilyenekért…beülök a kocsiba és csak sírok…porig alázva, megrettenve, bizonytalanul…én értem, hogy sok a beteg, én értem, hogy Ő is ember, én értem, hogy neki is lehet rossz napja…MINDENT értek. De, hogy őszinte legyek…engem, ezen az oldalon, az elmúlt 4 évben megélt szarságokkal, fájdalmakkal, műtétekkel, kezelésekkel, tűszúrások százaival ez mind NEM érdekel!!!
Snitt.
Kvzom a törzshelyemen, nincs jó kedvem, merengek…csörög a telefonom. Egy nagyon kedves barátnőm hív…kb a második percben leveszi, hogy valami nem stimmel. Elmesélem a sztorimat…mire Ő így: Bori, te normális vagy??? Eszedbe ne jusson ehhez a dokihoz műtétre menni. Miért nem szólsz, hogy segítségre van szükséged? Pont te, aki mindig, mindenkinek segítesz? Pityergek…jólesik a törődés! Ajánl egy másik orvost, akiben ő maximálisan bízik. Én pedig nagyon hálás vagyok neki!!!!! Mivel neveket, soha….ezért innen is, most is HÁLÁS KÖSZÖNETEM NEKED DRÁGA a törődésért!!! A sors küldött aznap, pont akkor hozzám…
Újabb orvosi rendelő, kedves, barátságos férfi. Megvizsgál alaposan, ultrahangot is készít. Az első percben érzem, hogy JÓ helyen vagyok. Ezt már csak tetézi, amikor a kezemre teszi a kezét, a szemembe néz és ennyit mond: Nyugodjon meg Bori, minden rendben lesz. Ez nem nagy baj, de ki kell venni a polipot és kell csinálni egy újabb curet-et. Ennyire van szüksége egy embernek, amikor számára ismeretlen helyzetbe kerül egyik pillanatról a másikra. És azért valljuk be, ezt csak tetézi a kórelőzmény. Mert nekem senki ne mondja, hogy aki egyszer megjárta a rák nevű poklot, az nem lesz sokkal „félősebb”, gyanakvóbb? Azért ez érthető szerintem. Mert ugye, addig jó, amíg nincs sehol semmi olyan betolakodó, akinek nem kéne ott lennie :-) És én NEM akarok megint műtétet, és minden fincsiséget, ami ezzel együtt jár…altatás, branül…stb…na ja…
Egyeztetünk egy időpontot, és hálásan, megnyugodva távozom. Boldogan mesélem a kolléganőmnek az újabb fejleményeket, aki már mindent végig csinált velem-mellettem az elmúlt 4 és fél évben. Ő is velem örül!!! :-) Műtét sikeresen megtörtént, április 19-én, szövettan negatív :-) Újabb léc sikeresen átugorva!
Snitt.
Másfél éve tudom, hogy lesz mégegy műtétem, de valahogy toltam a dolgot….ismeritek, mindig volt/van valami, ami fontosabb…és nem nagyon kívánkoztam újra a műtőbe, de ugyanakkor zavart, mert ez igazából már „csak” szépészeti műtét. Talán pont ezért próbáltam elodázni…ha nem életveszélyről van szó, akkor nehezen veszem rá magam az újabb kórházi befekvésre. No de erőt vettem magamon és kértem időpontot. A nagy nap: június 8. Persze, amikor ezt az időpontot egyeztettem az orvosommal, akkor még nem tudtam, hogy polipom lesz/van és áprilisban is lesz egy műtétem. Az élet már csak ilyen. Dobálja a lapokat, egyiket a másikra.
A későbbiek miatt itt kell megemlítenem, hogy tudtam, hogy június 14-én Madridba kellett utaznom munkaügyben. De mivel ezt a műtétet eddig ambulánsan végezték, gondoltam nem lesz ezzel semmi gond. Egy hét sok idő, én gyorsan regenerálódom, minden perfekt lesz :-) És amikor lefoglaltam a repülőjegyet, akkor úgy döntöttem, hogy maradok egy napot pluszban az eredeti egy nap mellé, hogy picit lássak is a városból. Soha még ilyet nem csináltam, mindig csak egy napra utaztam abba a városba, ahol éppen a közgyűlés volt, aminek a menetrendje a következő: iroda-reptér-szálloda-feszengős vacsora-meeting angolul-pofavizit-reptér-haza-másnap munka. Szóval, valamiért pont most döntöttem úgy, hogy ráhúzok egy napot a saját pénzemből és élvezem az életet :-)
No, közben megtudtam, hogy már nem ambulánsan végzik ezt a műtétet, hanem egyet bent kell aludni. Még ekkor sem gondoltam semmi „rosszra”. A műtét lényege, hogy leszívnak zsírt az oldalamról és feltöltik a mellrák során elveszített, majd helyreállított cicimbe, ettől remélve, hogy jobb lesz a vérkeringés és nem lesz olyan piros alul. (hangsúlyozom, ez az én döntésem volt, engem zavart már egy ideje!) Barátnőim a drágák, kedvesen ajánlgatták, hogy bevisznek és hazahoznak, de mondtam, hogy szükségtelen, mert ez egy „kis” műtét :-) ezért aztán, 8-án (csütörtökön) 5-kor szépen befejeztem a munkát az irodában, majd vacsoráztam egy finomat a Marosban, aztán bevittem magam a kórházba. És mert az élet már csak ilyen, mit gondoltok melyik szobába kerültem? Hát a 308-asba. Pontosan ebben a szobában feküdtem 2012. novemberében, amikor elveszítettem a mellem és megszabadultam a daganattól. Akkor a folyosó felőli ágyat kaptam, most az ablaknál lévőt. A szobatársam egy drága, fiatal lányka, akinek szintén másnap volt a műtéte, csak Ő most van az út elején….a szívem szakadt meg érte….IS….mint minden nőért, aki átesik ezen a borzalmon!
Szoba kilátással...
Ő már várt, mert mondták neki, hogy engem nyert meg szobatársnak :-) sokat beszélgettünk, nevettünk, szomorkodtunk..este összebújtunk az ágyamban (ez titok), és zenét hallgattunk…még akkor is mennyire nehéz támaszt nyújtani, bátorítani a másikat, ha te már végigjártad az utat…
Csak remélni tudom, hogy picit tudtam segíteni a puszta jelenlétemmel, szavaimmal…tapasztalataimmal…
Június 8. A jól megszokott hajnali ébresztő, fürdés a fertőtlenítővel, berajzolás az orvossal, aztán várakozás, majd branül behelyezés. Amitől a legjobban félek az egész műtét során. A félelem tárgya pedig csak annyi, hogy a jobb karomban elégtek a vénák a kemótól, egyetlen működő vénám van az alkaromon alul, de ettől mindenki tart, mert azt gondolják, hogy az fáj nekem, ha oda szúrnak…azért sikerül meggyőznöm a nővérkét, hogy bátran szúrjon oda. Próba….nem sikerül. Ok, jön a másik kéz (a műtéti oldalon nem szoktak szúrni, csak ha muszáj), első próba, úgy tűnik, siker :-) branül bent. Nővérek el. Másik nővérke jön. Ámulva kérdezi, hogy ez mi?? Nem a vénában van!! Hát akkor hol bakker?? Ok. Branül ki, újabb próbálkozás ugyanezen a kezemen, csak másik helyen. És akkor jön, amitől rettegtem. Idegbe talált. No, ha valaha éltetek legmélyebb zsigerekbe ható fájdalmat, ez az! Olyan, mint az áramütés (bár abban még nem volt részem, de ilyennek képzelem), eszelős nyilalló fájdalom! Egyszer volt már benne részem, egy rutin labor kapcsán…üvöltve, sírok, hogy szedje ki azonnal…ki is húzza…elnézést kér…próbálom megnyugtatni, hogy ez nem az ő hibája, hanem a hülye vénáimé…no ekkor a harmadik sikertelen szúrás után úgy döntenek, hogy fölhívják az anesztest hozzám :-) megváltás!!!! Jön, szúr, siker! Branül bent!!!! :-) De valamiért a másikat is bent hagyják, tehát két branüllel dolgozom bent létem alatt. (a képek magukért beszélnek, ami persze nem dráma, de fájdalmas, ronda, pont, mintha belőttem volna magam…alig bírok hozzáérni, olyan érzékeny, de kenegetem Lioton géllel…ha más nem, pszichésen biztosan használ)!
Branül hegyek...
Amikor reggel berajzolt az én drága életemet 4 és fél ezelőtt megmentő orvosom, mindent részletesen elmondott, hogy mi fog történni, többek között azt is, hogy a másik (jobb) mellemet is újra megigazítja kicsit…ami újabb két vágás, öltések…hálásan elfogadtam a javaslatát, akkor még nem fölmérve, hogy ezáltal mindkét oldalon műtve leszek, tehát minden picit több, fájdalmasabb.
Miután megnyugodtam, kiderült, hogy első leszek, mert aki első lett volna, annak még valami vizsgálatra kell mennie…csodáááás!!! Ezek a nagy dolgok ott bent…nem kell órák hosszat étlen-szomjan, izgulva várni az ágyban, hogy mikor jön érted a zöldruhás..(jelen esetben kék)
És jött, igen, megint Ő, mint 2012-ben, az én drága Doma barátom! Egy szál bugyikában fölpattanok az ágyra, ő betakargat és már tol is…és közben simogatja az arcomat, és nyugtat, hogy most is minden rendben lesz…liftbe be…liftből ki…műtőbe be…sürögnek-forognak az emberek…karok kétoldalt lekötve…még hallom, hogy a fejem fölött beszélgetnek, hogy valami nem stimmel a szívemmel…hmmm….nem tudok róla…kérdezik, hogy észrevettem-e már, hogy néha kihagy a szívverésem…mondom, nem eddig nem tűnt föl… J de már közelít a hőn áhított maszk és én már alszom is…ébredezés, kómázás, fájdalmak…az én drága szobatársam délután kerül sorra.mire visszahozzák, én már magamnál vagyok teljesen. Szeretnék odamenni hozzá, hogy fogjam a kezét és simogassam a fejét, de nem kelhetek föl…sírdogál, kómázik…istenem ezek a legfájdalmasabb könnyek, amiket valaha láttam…kérem, hogy tolják oda az ágyamat az övé mellé…de nem lehet…sajnos…a szívem szakad meg…látva lekötözve a mellkasát, ahol az egyik oldalon van domborulat, a másikon nincsen…vele sírok én is…felkavar engem is….újra a felszínre törnek az emlékek…nem hittem volna, hogy ennyire…hiszen annyi mindent láttam, megéltem az elmúlt években…és mégis…így csak szavakkal tudom nyugtatni…és bízom benne, hogy még alszik pár órát…addig sem kell szembesülnie a valósággal…
Doma, az én őrzőm, vigyázóm, aki még délután is bejött meglátogatni :-) hálám neked!
Engem másnap hazaengednek, kötésekkel, antibiotikummal, vérhigító szurival ellátva (úúúúútálom). Hazaviszem hát magam, szépe, lassan, óvatosan…otthon aztán jól szemügyre veszem magam a nagy tükörben…a melleim szépek…de az oldalam, kékeslilássárgászöldes színekben pompázik, ahonnan leszívták a zsírt. Olyan érzékeny, hogy nem bírok hozzáérni, az is fáj, ahogy a bugyikám pántja hozzáér…megint egy újabb fajta fájdalommal barátkozom össze…mert ugye attól nem lesz jobb, ha még utálom is..pihegés, alvás, regenerálódás…
Kriszta barátnőm tanácsára, a vénáimat kenegetem Lioton géllel, az oldalamat pedig Feketenadálytő krémmel…éppen hogy csak hozzáérek…esténként hasba szúrom magam a vérhigítóval…szép az élet :-)
...oldalam...
...karom...
Június 14. szerda, irodából 2-kor ki a parkolóba, onnan a reptérre. Kicsit izgultam, hogy nem fognak-e belekötni a vérhigító szurikba, de semmi nem volt. Jeleztem az átvilágításnál, hogy van nálam két ilyen, mire a pasi, hogy nem gond és megkérdezte, hogy hova megyek? Mire én, Madridba. Mire Ő: szuper, várjam meg, ő is jön 2 hét múlva :-) ennyit a fölösleges izgalmakról :-)
Vérhigító szuri
Végre elfoglalom a jó kis helyem az 5F-en, az ablaknál, ajtó csukódik…de csak nem akarunk indulni…jó 10 perc múlva a kapitány tűnik föl…ajajajjjj….rosszat sejtek…nagyon udvariasan, nyugodt hangon közli, hogy van egy kis gond. (itt és ekkor még nem gondoltam, hogy mennyi kaland vár még rám) Egy kisgépnek fölszállás után gondjai adódtak, ezért vissza kellett fordulnia és le kellett szállnia. A gépet pedig most bevontatják a kifutóról, ami előre láthatólag 1 óra várakozást jelent. Az egész repteret és a légteret lezárták :-( se le, se föl. Csökkentve a feszültséget, felajánlja, hogy 4-5 fős csoportokban, meglátogathatjuk a pilóta fülkét. Kedves gesztusnak és jó taktikának gondolom. Én nem állok be a sorba, mert már volt szerencsém egyszer belesni a kulisszatitkokba, így hát ülök türelemmel a helyemen. Hallhatóan a fél gép kiposztolja a FB-ra, hogy lezárták a repteret…érdekes világban élünk…no, de röpke másfél óra várakozás után, végre kigurulunk és huss, irány Madrid :-)
És a felhők fölött mindig kék az ég :-)
10-kor landolunk, örülök, hogy végre odaértünk, elég volt az egész napos rohanásból, sebeim fájnak, reménnyel telve lépek az érkezési terembe és hevesen keresem a nevemet tartó személyt, akinek várnia kellene. Mondanom sem kell, a kutya se várt rám. OK, semmi pánik, keressük meg a helyi Wizz Air pultot, majd ott segítenek. Nincs Wizz Air pult. Ok, hívjuk föl a transfer foglalási papíron lévő telefonszámot. Ez nem játszik, mert a telóm ekkorra 5 %-on állt (persze egész nap rohanás, idegeskedés volt az irodába, naná, hogy nem tettem föl töltőre). Ok, semmi gond, keressünk egy nyilvános fülkét és onnan hívjuk föl a megadott számot. De nincs nálam apró, sőt papírpénz sem…irány vissza a bankomat, pénz felvét. Már éppen indultam volna keresni a nyilvános telefont, amikor arra gondolta, hogy visszamegyek mégegyszer az érkezéshez, hátha ott van az emberem….és láss csodát, megpillantom a nevemet a táblácskán :-) óriás mosollyal az arcommal üdvözlöm a hatvanas éveiben járó uriembert és mondom, hogy én vagyok az én J ő is örül, én is örül. Kilépünk a reptér épületéből, ahol nappali világosság este 10-kor és arcomba vág a 40 fokos hőség. Végül fél 9 helyett, fél 11-re oda is érünk a szállodához. Nyomunk egy szelfit Miguellel, az én jótevőmmel, majd becsekkolok. A közös vacsorát lekéstem, de erőm sem lenne már menni sehova. Battyogok a folyosón, keresem a szobámat, felderül az arcom, amikor megpillantom a számot az ajtón. Bedugom a kártyát, de nem akar nyílni, ebben a pillanatban egy férfi mögöttem megszólal, hogy ez az ő szobája… :-) így szencségelés helyett, hangosan nevetek és sűrűn elnézést kérek, hablatyolok, hogy kicsit fáradt vagyok és elnéztem a számokat… :-) ő csak mosolyog…na ez se százas, gondolhatta magában…megleltem ám a saját szobámat, véééééégre!!!! Az ablakom pont a csodás belső kertre néz, hivogatóan szépséges, így gyorsan hasba szúrom magam, bekapom a bogyóimat és lemegyek. Isteni jéghideg narancslevet kortyolgatok és csak ülök. Élvezem az érzést: dolce far niente :-)
Miguel
A csodás belső kert
Másnap ½ 10 közgyűlés, pasik öltöny, nyakkendő…én egyszerű, ámde nőcis földig érő, kedvenc szürke ruhámban, fehér stólával feldobva. Azt nem kell senkinek sem tudnia, hogy azért vagyok ebben a ruhában, mert a derekamon semmit nem tudok elviselni a fájdalomtól, és hogy kék-zöld vagyok, a melleimet pedig friss öltések garmada díszíti J mosolygok, mindenkit üdvözlök, elfoglalom a kis piros-fehér-zöld zászlóval jelzett helyemet, majd végighallgatjuk a 2 órás ülést (in english – of course)! Gyorsan végzünk, utána fingerfood ebéd gyanánt, Spanyol finomságokkal :-) Kv a csodás belső kertben, trécselés…én természetesen az Olasz főnökkel szeretek barátkozni, aki Rómából érkezett…nem is értem, vajon miért? :-)
Ezzel véget is ért a kötelező rész, fellélegzem, búcsút veszek a többiektől és irány a másik szálloda, ahol foglaltam egy éjszakára egy szobát magamnak (pontosabban egy barátom foglalta nekem)! Elcsattogok a közeli buszmegállóhoz, addigra már újra 40 fok van odakint. Vonszolom magam és a kis gurulós bőröndömet….sebeim sajognak…Sofőrnél mégegyszer érdeklődöm, hogy biztos-e, hogy jó irányba megyek, mire ő nagyon készségesen mondja, hogy igen :-) Jó sokat kellett menni, mivel a végállomásig mentem. Bár halványan érzem a légkondi hüsijét, azért azt is érzem, hogy a hátamon hogyan gördülnek le az izzadság cseppek, a kötéseim csurom vizesek…mert ugye, köztudott, hogy 4 éve mindenhova legyezővel járok a hormongyógyszer csodás mellékhatásaként folyamatosan hőhullámaim vannak (doki mondta amikor elkezdtem, hogy 1 év múlva megszűnnek…ennek mindjárt 5 éve), no mikor nincs nálam legyező? Na mikor? Madridban, a 40 fokban :-) a mákos fejemmel, ügyesen otthon hagytam.
Végállomástól kb 10 perc gyaloglás, vonszolom magam…pedig, aki ismer, tudja, hogy imádom a meleget, a nyarat, a napot…amolyan „summer woman” vagyok….(ezt most találtam ki, bocsi minden perfect angolostól) de ez még nekem is sok (k)! Kis segítséggel, rátalálok a hostelre a főtér kellős közepén. A harmadik emeleten van. Bori nem száll liftbe, mert parás…kivételt képez ezalól, ha a 30. emeltre kell menni :-) Megmászom hát az emeleteket, kedves fiatal lány fogad…lihegek…mutatom a foglalást, kedvesen a szobámhoz irányít. Megváltás, tiszta, rendes, egyszerű….véééééégre lehuppanok az ágyra és kifújom magam.
Snitt.
Egy óra pihengetés után belevetem magam nyakig Madridba, ha már itt vagyok és így alakult, megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Sétálok (vonszolom magam), gyönyörködöm a csodás épületekben, mindent lefotózok, megiszom több liter vizet. Kvzom, zenét hallgatok, egyszerűen élvezek minden pillanatot :-) Betérek néhány (jóóó sok) cipőboltba is, mert ugye a NŐ azért előjön belőlem még így is…meg persze az üzletekben finoman hűsít a klíma :-) na jó meg azért, mert cipőmániás vagyok…igen, bevallom őszintén, az vagyok :-) Carrie Bradshow ikertesója vagyok ebből a szempontból :-) ennyi cipőt egy városban még nem láttam :-) és hát az egyik szépség utánam kiabált, hogy hozzam magammal, mert nem járt még Budapesten :-) megszántam, elhoztam…szépséges, ugyiiii? :-) Persze a Sárától kikaptam, hogy már megint vettem egy cipőt...
Este 10 körül, amikor még mindig minimum 35 fok volt, beültem vacsizni egy közeli helyre, és miközben valami isteni, indiai féle csirkés-tésztát falatoztam, sötét felhők kezdtek gyűlni az égen, és jó nagy szél kerekedett…ó gondoltam, van Isten, nemsokára leszakad az ég és kicsit talán lehűl a levegő….ebből sajna csak az orkán szerű szél maradt meg, ami minimálisan javított a klímán :-) lévén, hogy a mediterrán országokban ez idő tájt kezdődik az élet, így én is sétálni indultam és nemsokára görkoris srácok bemutatójába ütköztem. Óriási tömeg állta körbe őket, és valami lélegzetelállító műsort nyomtak le :-) imáááááádtam…amikor látod rajtuk, hogy örömmel csinálják, amit csinálnak, élvezik és mega-giga ügyesek :-) a következő sarkon meg 3 táncos srác adott műsort….áááááá de jók voltak ők is :-) nem tudom, ti hogy vagytok ezekkel a dolgokkal, de én megőrülök ilyenkor, tapsolok, kiabálok, imádom!!!! :-)
Nyüzsgő főtér, sötét felhőkkel
És ezután jött a nap fénypontja, végre letusoltam és átkötöztem a sebeimet :-) ez maga volt a megváltás!
Másnap újra belevetettem magam a városba, csak most egy másik részen kavarogtam…csodás terek, templomok, házak, piac…vicces, mert a házfalak mellett közlekedik mindenki (akinek esze van), ahol jobb esetben van 40 cm árnyék :-) napállástól függően. Éppen pihegtem egy árkád alatt, amikor a következő jelenet játszódik le előttem: két 80 év körüli joviális úriember (mindkettőnek nagyothalló készülék a fülében, vélhetően testvérek) megáll tőlem 1 méterre és szemmel láthatóan búcsúzkodni kezdenek, ölelés, puszi…ne kérdezzétek, hogy miért, én már ennél a pontnál sírtam…majd az egyik elindul az egyik irányba, távolodik, a másik áll mellettem és követi a szemével a távolodó alakot…ahogyan én is…és mindketten feszülten várjuk, hogy megforduljon és intsen…amikor már egészen távol van, megtörténik a csoda…visszanéz és int egyet…a mellettem álló úriember pedig összeüti a két kezét, mintegy megköszönve, hogy a másik megállt és visszafordult…én meg csak álltam ott Madrid kellős közepén és sírtam, mint egy gyerek…aki most megkérdezi, hogy miért….az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést…mire feleszméltem, a másik úr is eltűnt mellőlem…
Én pedig tovább andalogtam, nézelődve, ámuldozva, minden utcatáblát lefotózva :-) dél körül már megint nagyon melegem volt, pedig csak 38 fok volt, ezért beültem egy újabb kvzóba, ami egy csodás épület előtt volt és nem kis örömömre ventillátorok fújták a vízpermetet. Óóóóó, gondoltam, ez az én helyem :-) ahogy ott ücsörgök és élvezem a hüsit, kvzgatok, iszogatom a kis vizemet, egyszercsak megáll előttem a hely tulaja egy kancsó valamivel és egy pohárral, hogy kérek-e? Kérdezem, miért mi ez? Mire ő: pepino…hát az klassz, de én nem érteni spanyolul…abban a másodpercben jött gugli a barátunk és mutatja nekem a képet…óóóóóó kígyóuborka…már értem…persze, hogy kérek…isteni, hideg, hűs üdítő ital J majd szépen végigkínálja a többi asztalnál ülő vendéget is :-) viccelődünk, pepino fresco… :-) aztán kiáll az utcára és a járókelőknek kínálja a hűsítő nedűt…tanulmány ezt figyelni…az emberek reakcióit…van, aki meg sem áll, meg sem hallgatja, van, aki meghallgatja, de elutasítja és vannak persze, akik örömmel elfogadják az ingyen kínált itókát :-) egy párocska be is tér és leül ebédelni :-) így kell vendéget csalogatni 40, bocs nem, 38 fokban :-) És ezzel az egész megmozdulásával mosolyt csal az én arcomra és a többi ott ülőére is! Ülök, mosolygok, zenét hallgatok, és megint csak ÉLEK és élvezem az élet apró (nekem nagy) örömeit! Kit, mi tesz boldoggá…mitől van harmónia a lelkében…én ezektől nagyon jól tudok lenni :-)
Jose és az uborkás víz contra Bori
Lassan fizetni készülök, mert illene még róni Madrid utcáit, ha már ilyen jó dolgom van, hogy egyáltalán itt lehetek…jelzem, hogy fizetnék…telnek a percek, csak nem jön a számla….helyette egy pohár roséval kínál a kedves Jose (mert ez az ő neve), kedvesen visszautasítom, mondván nem iszom, de kérem a számlát…megint percek telnek el, semmi…egyszercsak megjelenik és letesz elém egy újabb cappuccinot :-) akkor már nevetnem kell…bókol…kedvesen, nem nyomulósan, egyszerűen csak annyit mond: I like your eyes! Megköszönöm a kedves bókot és jelzem, hogy várom a számlát :-) Végül megérkezik, persze csak egy tétel van rajta, kettő helyett, mondom, hogy ez így nem lesz jó…végül megalkudunk az árban :-) és érzékeny búcsút veszünk egymástól…és még a lelkemre köti, hogy ha legközelebb Madridban járok, térjek be hozzájuk újra. Ezt meg tudom ígérni :-) apró kis semmiség :-)
Mindenesetre, ha Madridban jártok, térjetek Jose-hoz, a La Imprenta (La Bolsa 10) nevű csodás helyre!
Hát így. Délután újabb csodás helyek felfedezése, több liter víz elfogyasztása…majd 5-kor magamhoz veszem kis bőröndömet és elindulok abba az irányba, amerre küld a hostelben a lány. Mondván onnan indul a reptérre a busz. Kb 10 pec gyalog. Szuper, az nem sok….no nem vagyok egy lassú csaj, de mint említettem, Madridban inkább csak vonszoltam magam…jó 25 percet gyalogolok, szorosan a falhoz tapadva, szigorúan árnyékban, kerülgetve a többi rutinos helybélit :-) mindenhonnan folyik a verejték…végre megtalálom a bizonyos helyet, ahova 5 perc múlva kéne érkeznie a busznak a menetrend szerint. De nem akar jönni….egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, persze semmi ülőalkalmatosság…várok türelemmel…10 perc, 20 perc….semmit…többen föladják és taxiba vágódnak. Én még bírom, bár már nehezen, de ráérek még. Dög melegem van, sebeimet is érzem megint…na szóval értitek. Legalább víz volt nálam :-) És láss csodát, 40 perc késéssel feltűnik a busz a távolban :-) van Isten – megint csak. Lehuppanok az első üres ülésre és vééégre kifújom magam a légkondis buszban. 20 perc múlva már a reptéren vagyunk, ahol még nem lehet becsekkolni, mert korán van (na ezért nem szoktam 2 órával kimenni soha, csak most már szinte „menekültem” a meleg elől). No de leülni sem lehet, sehol egy szék, pad vagy bármi….csak a föld. Ezt most ebben az állapotomban és a fehér gatyómban nem vállaltam…így maradt a kinti pad lehetősége megint a 38 fokban :-) csiga lassúsággal eltelt az egy óra, kinyitották a pultot, csekkin ok, ahol megpróbálták velem újra kifizettetni a már itthon kifizetett reptéri csekinn árát :-) irány a kapu. Ott még másfél óra várakozás, majd végre a gépbe, ahol kivételesen kértem segítséget (mert többen a lelkemre kötötték, hogy ne emelgessem a csomagomat a friss sebeimmel és betartottam) a csomagom elhelyezésében. Természetesen innen is késve indultunk, de ezen már meg sem lepődtem…fél 1-kor már álltam is a Ferihegyen, 20 fok hőmérséklet különbséggel és vártam a sofőrt, hogy értem jöjjön és elvigyem a kocsimhoz :-) fél 2-re végre hazaestem és kinyúltam az ágyamban…
Hát így esett az én kis madridi kiruccanásom, ami valójában másfél nap volt, de nekem úgy tűnik, mintha egy hetet töltöttem volna ott. Azt hiszem kimaxoltam (ez a trendi most, ugye?), és végül minden rendben volt, sebeim köszönik jól vannak, vénáim gyógyulnak, már csak halványlila színekben játszanak :-) csodás élményekkel gazdagodtam újra és nem bántam meg, hogy így alakult.
Tegnap meg ma pedig kipihentem magam, mert holnap vár az iroda :-)
Hálásan köszönöm az orvosomnak, a nővéreknek, a műtős barátomnak, a látogatóimnak, a barátaimnak és mindenkinek a sok segítséget, támogatást és törődést! Most egy 40 évig NEM szeretnék műtőbe menni (ez alól kivételt képez, ha életveszélybe kerülök) :-)
Carpe that fucking Diem