pontosan 1 évvel ezelőtt változott meg minden.
Ezen a napon kezdődött el az én kálváriám.
És ezen a napon kezdtem el naplót írni.
Ebből osztok meg veletek most pár részletet.
2012. november 6. kedd
... Ülök vele szemben. Közli velem, hogy meg fog operálni, mert a daganat, ami a mellemben van, rosszindulatú.
MIVAAAAAAAAAN?????
Biztosan csak álmodom, és nemsokára fölébredek és csak egy rossz érzés lesz.
Kérdezek, válaszol, kattognak a kerekek az agyamban. Megsemmisülök. Sírok. Ki kell venni a daganatot, de a mellem megmarad. Hát ez igazán jó hír, mert szeretem és megszoktam a mellem. Kell csinálni egy MRI-t (nem rajongok érte, mert klausztrofóbiás vagyok). NANEEEEEEEEEEEEEEE!
Ki kell jutnom az épületből most azonnal, mert különben megfulladok.
Kint vagyok a kertben.
Zokogok, zokogok, zokogok...
Vissza a szobába. Belevágunk a műtéthez szükséges vizsgálatokba (mellkas röntgen, EKG, labor). Gyöngyivel megyünk MRI-re. Reszketek, bár már bevettem a gyógyszert, amit adtak. Tele az egész váró, közlik, hogy elromlott a gép. Kicsit föllélegzem, na ezt megúsztam. Legalábbis mára. Várunk. De aztán közlik, hogy sikerült megjavítaniuk az ügyes szakembereknek azt a részt, amivel az emlőről lehet felvételt készíteni. Hurrá. Most az egyszer nem bántam volna, ha kicsit kevésbé ügyes szakembereket küldenek ide. Befekszem, elég rossz, bár hason kell lenni és legalább kilátok, de érzem, hogy nem fog menni. Megkérem Gyöngyit, hogy jöjjön be. És ő bejön, mert iszonyú rendes és empatikus. Megkérem az MRI-s embert, hogy mondja mindig, hogy még mennyi idő van hátra, de nyugodtan mondjon mindig kevesebbet. Nevetnek. Kapunk füldugót, ami nem sokat ér. Elkezdődik az iszonyatos kattogás, fegyverropogásra emlékeztető hang kavalkád és Gyöngyi (a drága) viccelődik és mutogat az ujjaival és én kibírom (mert az ember végül is mindig, mindent kibír, csak hát hisztizik néha kicsit). Csak megjegyzem, hogy ezektől a hangoktól van általában mindenki oda, meg vissza. Na, engem az izgat a legkevésbé. Sőőőt, eltereli a figyelmemet.
Snitt.
Végre kint vagyok az utcán, ahol zajlik az élet. Naná, hogy megbüntettek, amíg bent voltam. Na ja, reggel 8-kor nem gondoltam, hogy délutánig itt fogok dekkolni. Beülök a biztonságot nyújtó kocsiba és zokogok…..össze-vissza cikáznak a gondolataim, mit és hogyan fogok mondani a Sárának, ha hazaérek. A KURVA életbe, már éppen kezdett minden jóra (jobbra) fordulni.
Aztán már csak egyetlen dolog kattog a fejemben folyamatosan: ma reggel még a nem rákosok bandájába tartoztam, most pedig már (6 órával később) a rákosok bandájába tartozom. És ez egy nagyon, nagyon, nagyon szemét érzés!!!!!!!!!
Valahol titkon mindenki azt gondolja, hogy ő soha nem kerülhet ide, vele ez nem történhet meg.
És aztán BUMM!
És aztán BUMM!
Címkék: mell daganat emlő rosszindulatú daganatos betegség Tari Annamária diagnózisközlés
5 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://mellrakom.blog.hu/api/trackback/id/tr855858757
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
A 2013.11.06. 12:33:13
Ezt az "élményt" elképzelni sem lehet, amikor elhangzik a diagnózis. Hiába próbálja az ember saját magát beleképzelni, nem lehet.
Azt meg főleg ne, hogy hogy lehet onnan- ide, ahol ma jársz eljutni...
Olvaslak, olvaslak és nem jutok szóhoz.
Fantasztikus!
A:
Azt meg főleg ne, hogy hogy lehet onnan- ide, ahol ma jársz eljutni...
Olvaslak, olvaslak és nem jutok szóhoz.
Fantasztikus!
A:
Borbála Halom 2013.11.07. 16:33:25
Kedves A! Ne is kelljen soha megtudnod! Minden erőmmel azon leszek, hogy minél kevesebb nőnek kelljen átesnie ezen a szemét betegségen! Köszönöm a kedves szavakat! :-) Szép napot Neked!
Eszter Gyócsi 2013.11.13. 09:20:52
Azt a reggelt soha nem fogom elfelejteni, amikor kávézni indultam a konyhába,közben ránézve a telefonra, hogy milyen emailek érkeztek. A konyhába már nem értem ki. Olvastam, olvastam..leültem a földre és zokogtam. Csak azt tudtam mondogatni, hogy MIÉRT TE!! MIÉRT PONT TE!!! Nem mertelek felhívni, mert nem tudtam abbahagyni a sírást és féltem, hogy Neked most nem erre van szükséged. Soha nem gondoltam arra, hogy elveszíthetlek, de akkor, ott minden összeomlott.A tehetetlenség a legrosszabb dolog a világon. Még soha nem éreztem ilyet. 35 éve mellettem vagy. Jóban, rosszban, nevetésben, sírásban. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, hogy a támaszod lehessek, hogy segítsek, hogy érezd, mindig érezd, hogy mennyire szeretünk és mennyire szükségünk van Rád.
Lázár Antónia 2013.11.13. 20:38:16
Az az email engem is sokkolt...torkomban a gombóc, és sírtam és dühös voltam és kiabáltam hogy NEM !!!,hogy biztos csak félrenézték, Veled ez nem történhet meg !!!! Egy pillanat alatt elvesztettem minden erőmet, bizodalmamat a jövőben...nagyon megijedtem...hogyan tovább?! Aztán hasonlóképpen Eszterhez próbáltam összeszedni magam, és biztosítani Téged arról, hogy melletted leszünk mindenben és soha de soha ne érezd magad egyedül! Valahogy végigcsináljuk együtt, bármi áron!!!
Borbála Halom 2013.11.22. 11:50:19
Tudom lányok, hogy az egy kegyetlen email volt, de egyszerűen képtelen voltam titeket egyesével végig hívni és külön-külön mindegyikőtöknek elmesélni. Nagyon igyekeztem "lazára" venni a hangvételt, már amennyire ez akkor tellett tőlem, de közben a könnyeim áztatták a klaviatúrát...