Vannak dolgok, amikről valahogy nem esik szó, vagy csak nagyon ritkán. Ennek több oka is van. A kellemetlen dolgokról nem szívesen beszélünk: nem komfortos, nem akarunk másokat ijesztgetni, és hát… mi ez ahhoz képest, hogy életben vagyunk?

És tényleg. Ha innen nézzük, ezek a dolgok eltörpülnek.

De ettől még vannak.

Jelen vannak a mindennapjainkban, és mint sok kis manó, léptem-nyomon emlékeztetnek minket arra a rögös útra, amin végigmentünk.

Fontosnak tartom kimondani, hogy mindaz, amiről most írok, az én személyes megélésem. Ahogy nincs két egyforma nő, úgy nincs két egyforma betegség, gyógyulás, és betegség utáni élet sem.
Kérlek, ne vedd magadra azt, ami nem érint téged.

Ha viszont te is átélsz hasonló dolgokat, akkor tudd: ebben (sem) vagy egyedül. Sokszor már az is segít a túlélésben, ha tudjuk, másnak sem könnyebb.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb 😊
Pedig legtöbbször tévedünk.

Nekem például ez is egy nagy tanítása volt a mellráknak – és az összes többi megpróbáltatásomnak –, hogy törekedjek az ítélkezésmentes hozzáállásra. Ha nagyon őszinte akarok lenni, jó úton haladok, de mindig van hova fejlődni.

Ebben óriási tanítás volt egy buddhista elvonulás is (lásd: Om szábá bábá…bejegyzés).
Ha bármit elhoztam onnan, akkor azt biztosan, hogy ne másokkal foglalkozzak, hanem saját magammal. Hogy én a tőlem telhető legjobb módon végezzem el az adott „feladatot”, és ne másokra figyeljek.

De kanyarodjunk vissza a mai írásom elejére.

13 éve vagyok tünetmentes túlélő, és nagyjából ugyanennyi ideje vagyok menopauzában is. Azóta vannak a hőhullámaim, amiket valahogy nem bírok megszokni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lettek enyhébbek. Azok az éjszakai, nagyon erős leizzadások – amikor pizsamát és ágyneműt kell cserélni – már elmúltak.
De a hőhullámok száma szinte változatlan: körülbelül félóránként elönt a forróság.

És nem az a kis kellemes fajta.
Hanem amikor lángvörös lesz az arcom, izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon, az arcomon, és érzem, ahogy a ruha rám tapad – mint egy vizespóló-versenyen 😊

Hogy ez mennyire kellemetlen?
Nagyon.

Hogy mennyire utálom?
Nagyon.

Éreztem-e miatta szégyent valaha?
Igen.

Rengeteget elvesz?
Igen.

Ha egy dolgot kívánhatnék minden nőnek – mellráktól függetlenül –, az az lenne, hogy soha, egyetlen nőnek se legyenek hőhullámai.

És már jön is… csak beszélni kellett róla ☹

Érzem, ahogy elönti a testem a forróság, lángolni kezd az arcom, hevesebben ver a szívem… vetkőzni kezdek, dobálom le magamról a ruhákat 😊
Na jó, ezt csak itthon. Nyilvános helyen azért nem vetkőzöm 😊

Kocsiban – ha egyedül vagyok – azonnal lehúzom mindkét oldalon az ablakot, évszaktól függetlenül. Hadd süvítsen a szél!
Mit nekem huzat? Az elmúlt 12 évben még soha nem kaptam huzatot, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam beteg.

Télen is azonnal kimenekülök a teraszra, ahogy jön a „kis genya” hőhullám… rövid ujjúban 😊
Ez persze nem követendő példa, csak az én megküzdési mechanizmusom.

Ja, és ne feledkezzünk meg az állandó kellékemről sem: a legyezőről.
12 éve mindenhová elkísér. Az egyik legjobb barátom lett.

Ha már itt tartunk, nézzük a humoros oldalát:

– szinte nincs szükség télikabátra
– alig kell fűteni
– télen is lehet nyári takaróval aludni
– pizsama teljesen fölösleges

Na de menjünk tovább, mert van még a tarsolyban.

A műtött oldalon – ahol a mellet eltávolították – a mell és a környéke szinte teljesen érzéketlen. A hónaljban alig nő szőr, az izzadás viszont fokozottabb. Ez „klassz”. Egy pont a műtétek és kezelések javára.

Ugyanitt folyamatosan feszülő érzés van – miközben érzéketlen. Minden ásításnál, nagyobb levegővételnél, sóhajtásnál iszonyúan feszül. Érdekes párosítás, de így van.

Az utóbbi időben megjelentek az ízületi fájdalmak is. Tudom, szerencsés vagyok, hogy csak ennyi idővel a kezelések után jelentkeztek, de ettől még nem örülök neki.
A jobb kezemen a gyűrűs- és kisujjam behajlítása maga a rémálom.

Bal oldalon – ahol a melleltávolítás volt – a műtétek miatt a karom zsibbad, ha oldalra vagy magasba emelem. Körülbelül 20–30 másodpercet bírom, aztán le kell tennem.
Tudom, most azt gondolod: ne emelgessem 😊
Ez remek tanács, csak néha ablakot kell pucolni. Igen, próbálkozom a másik kezemmel is, de balkezes vagyok.

És akkor ott van még egy igazán kényes téma: az arcszőrösödés.
Igen, erről is beszélni kell. Nem a kis szőke pihékről, hanem az erős, fekete szőrszálakról, amiket nagyítós tükörrel, ellenfényben újra és újra ki kell húzkodni.
Ezt nem könnyíti meg, hogy romlik a látásom 😊 és már csak szemüvegben megy a művelet. Tudom, van végleges szőrtelenítés… még nem vettem rá magam.

Nos, ezek azok a dolgok, amikről ritkán beszélünk.
De ettől még jelen vannak – minden egyes nap, minden egyes pillanatban.

Ezért ne mondja nekem senki, hogy lépjünk túl a betegségen, felejtsük el, és éljünk úgy, mint előtte.

Szerinted mégis hogyan?
(Költői kérdés.)

És amikor azt gondolod, hogy mindez csak hiszti, gondold át: kimondod, vagy inkább magadban tartod? 😊

Mindezek ellenére minden este úgy fekszem le, hogy elalvás előtt hálát adok életem minden egyes pillanatáért.

Ahogy C. G. Jung mondja:
„A legmélyebb sebeink nem véletlenül vannak az utunkon – ők maguk az út. A fájdalmad nem az ellenséged, hanem a tanítód. Nem akármilyen fájdalom: az, ami belül szétszakított, megkérdőjeleztél mindent, pont azt hordozza, amire a fejlődéshez szükséged van.”