Kövess facebook-on

fb.jpg

Mellrák után is van élet-együtt könnyebb!

Szeretnék neked segíteni a saját példámon keresztül Mi történik, ha valakinél mellrákot diagnosztizálnak? Mibe kapaszkodhatsz, mire számíthatsz? Hogyan éld túl?

Friss topikok

  • Olliék: Én személy szerint örülök a team-ok felállításának. ( bizottság) szinte 100%-ban elkerülhető a gyó... (2018.01.13. 08:11) Mi közöm nekem ehhez az egészhez?
  • Ottilia Váradiné Eszenyi: @Ottilia Váradiné Eszenyi: @hbori: Bizony. Összekávézhatnánk már! (2017.06.20. 16:36) Kis nyári szösszenet
  • hbori: @őrültharcos: drága, nem tehetsz róla Te sem és más sem!!!!!! Drukkolok neked nagyon-nagyon!!!!! H... (2017.02.10. 15:51) Én kérek elnézést!
  • hbori: Örülök, ha picit is segítek neked, remélem jól vagy!!!!! :-) Ölellek!,Bori (2016.07.04. 12:54) Köszönöm, JÓL vagyok!
  • hbori: Drága Tessza107! Bár tudnék többet segíteni neked és minden érintettnek!!!!!!! Ha gondolod, E-mail... (2015.10.06. 16:33) Bella vita

Címkék

.kemoterápiás kezelés (1) .táplálkozás (1) 2015.február .8 (1) adjuváns (1) adjuváns terápia (1) agavé szirup (1) alma (1) Aloe First (1) aloe first (1) alumínium mentes (1) alvási zavar (1) amerikai kutatócsoport (1) Amoena (1) Angelo Merendino (1) Anita Hungária (2) anti-hormon (1) antibiotikum (5) antihormon (1) antioxidáns (1) Arató Györgyi (1) árkád (1) áttét (7) áttétképződés (1) a haj elvesztése (1) a mellrákról (1) A most hatalma a gyakorlatban (1) A rák ellen az emberért a holnapért (1) a rúzs színe (1) Babó (1) bálint ház (1) Balogh Béla (5) BAlogh Béla (1) balogh béla a tudalatti tízparancsolata (1) balogh béla többszintű gyógyulás (1) banán (1) barátság (1) barnacukor (1) battle (1) betegség (8) bimbóudvar (1) biopszia (1) bőröm (1) borotválás (2) branül (1) BRCA1 (1) BRCA2 (1) breast cancer (2) breast reconstruction (1) brokkoli (1) Búbánatvölgy (1) buddhizmus (1) carcinoma (1) carpe diem (2) céklalé (1) christine clifford a rák ismeretlen oldala (1) cici (1) cicik (1) Contratubex (1) corebiposzia (2) család (1) csillagainkban a hiba (1) csontizotóp (1) csövek (1) CT (4) cukkini (1) cukor (1) cytológia (1) C vitamin (2) Dagadt Köcsögök (1) daganat (17) daganatellenes (1) daganatok (1) daganatos (4) daganatos betegség (5) daganatos sejtek (1) daganatos tünetek (1) daganatsejt (1) daganattípus (2) david servan schreiber a rák ellen (1) depresszió (1) dganatos betegek (1) diagnosztika (1) diagnosztikus teszt (1) diagnózis (10) diagnózisközlés (1) diéta (2) dietetikus (1) Digi tv (1) DNS (1) double mastectomy (1) Dr (2) Dr Bagdy Emőke (1) Dr Csernus Imre (1) Dr Kunos Csaba (2) Dr Mátrai Zoltán (4) dr Mátrai Zoltán (1) Dr Polgár Csaba (1) Dr Rubovszky (1) Dr Rubovszky Gábor (1) Dr Sávolt Ákos (1) D vitamin (1) Eckhart Tolle (1) eckhart tolle a most hatalma (1) egészséges (1) EGFR (1) együtt könnyebb (1) egy kis mennyország (1) elengedés (1) elfogadás (1) elvonulás (1) émelygés (1) EML4/ALK (1) emlő (7) emlőállomány (1) emlőbimbók (1) emlőbizottság (1) emlődomborulat (1) emlőhelyreállító műtét (1) emlőimplantátum (1) emlőmegtartó (2) emlőműtét (1) emlőrák (13) emlőrák tünetei (2) emlőrekonstrukció (1) emlőszövet (1) emlőtumor (2) Emlő és lágyrészsebészet (1) emlő osztály (1) eper (1) Eredeti Fény templom (1) érzéketlen (1) expander (9) fáj (2) fájdalmak (4) fájdalom (4) fájdalomcsillapító (3) fáradság (1) FEC (1) fehérvérsejt (5) fehérvérsejtképző (2) fehér kenyér (1) fiatal rák barát klub (1) figyelmeztető jelek (1) fiziológiás sóoldat (1) flashmob (1) fogyókúra (1) gén (1) gének (1) genetika (1) genetikai vizsgálat (3) génhiba (1) génmutáció (1) génvizsgálat (1) gyaloglás (1) gyógykoktél (2) gyógytorna (5) gyógyulás (1) gyümölcs (1) haj (5) hajam (4) hajápolás (1) hajhullás (3) hajó (1) halál (1) Halom Borbála (1) Halom Bori (1) halom bori (2) harcosok (1) hegek (1) helyreállító műtét (2) HER2 (3) Her2 pozitív (1) Híd összefogás (1) hit (1) hőemelkedés (1) hőhullám (6) hőhullámok (6) hónom alja (2) hormonegyensúly (1) hormongyógyszer (3) hormonkezelés (3) hormontabletta (1) hormonterápia (3) hősök (1) immunrendszer (2) implantátum (6) index (1) Index (1) infúzió (6) interjú (1) International Journal of Oncology (1) intézet (1) intravénás (1) invazív (1) Iron Man (1) Iron Men (1) ízek (1) izotóp (2) ízületem (1) ízületi fájdalom (1) izzadásgátló (1) Jennifer (1) kávé (1) Kékszalag (1) kemó (34) kemós (2) kemoterápia (22) kemoterápiás (1) kendő (1) kezelés (5) kezelések (4) kiállítás (1) kimerültség (1) kivi (1) koktél (1) kompressziós (1) kompressziós melltartó (5) kontroll (5) kontrollvizsgálat (1) kopasz (14) kopaszon (1) kopaszság (1) korai stádium (1) kórház (19) körmeim (2) Kornis Mihály (1) Kossuth rádió (1) kötözés (1) krumpli (1) küzdelem a rákkal (2) labor (5) laborvizsgálat (1) Lánchíd rádió (1) lány kilenc parókával (1) láz (1) lázam (1) lázas (2) lebenyes pótlás (1) leborotváltuk (1) lélek (1) Letrozole (2) love (1) lúgosítás (1) lumpectomia (1) lumpektomia (1) mammográfia (9) Mándi László (1) mastectomia (2) masztektómia (2) Mátrai (1) Mátrai Zoltán (1) medrol (1) Medrol (1) megszúr (1) méhnyálkahártya (1) mell (18) mellápolás (1) mellbimbó (10) mellbimbó tetoválás (4) mellbimbó udvar (1) mellbimó (1) mellékhatás (8) mellékhatások (6) mellem (13) mellműtét (3) mellrák (40) mellrakforum (1) mellrakinfo (1) mellrákinfó (1) mellrákinfó egyesület (2) mellrák stádiumai (1) mellrák tünetei (3) mellrák után (1) Mellrák után is van élet (1) mellrak után is van élet (1) mellrák után is van élet (5) melltartó (2) melltetovlás (1) mell töltés (1) mélyvénás trombózis (1) menopauza (1) metasztázis (1) mintavétel (1) mit kel tudni az emlőrákról (1) mobilalkalmazás nőknek (1) mokka (1) molekuláris diagnosztika (1) Mona Lisa Stúdió (1) Mona Lisa stúdió (1) MRI (5) mulázs (1) Müller Péter (1) mutációk (1) mutációs vizsgálat (1) műtét (28) müzli (1) nancy brinker nyerjük meg a versenyt (1) nemzetközi mellrák (1) nőgyógyász (1) nőiesség (1) Női Egészségmegőrző Program (1) nővér (1) nővérek (1) nyelvem (4) nyikrokcsomók (1) nyirokcsomó (8) nyirokcsomók (2) nyirokér (2) ödémás (1) OEP (3) oncotype DX (1) onkológia (12) Onkológia (1) onkológiai (2) onkológiai intézet (1) onkológia kezelés (1) onkológus (10) onkoplasztika (1) onkopszichológia (1) onkoteam (1) önvizsgálat (10) operáció (3) operál (1) operált (2) öröklődő mellrák (1) országos (1) országos onkológiai intézet (13) Országos Onkológiai Intézet (6) országos találkozó (1) orvos (1) orvosi sminktetoválás (1) orvosok (1) ösztrogén (5) parciális rezekció (1) paróka (10) pepi (9) petefészek (1) petefészekrák (1) Pink Ribbon (1) Pink ribbon (1) pozitív (1) progeszteron (1) progreszteron (3) protézis (1) quadrantectomia (1) Rados (1) rák (12) rákbeteg (1) rákbetegek (1) rákbetegség (1) rákbetegség megelőzése (1) Rákellenes Liga (1) rákgyógyítás (3) rákos (7) rákos beteg (1) rákos sejtek (1) ráksejtek (2) rákszövetség (1) Rákvolt (1) rák világnapja (1) rehabilitáció (2) rekonstrukció (2) rekonstrukciós műtét (6) remény (1) Richter (1) rizikó faktorok (1) röntgen (1) rosszindulatú (3) rosszindulatú daganat (3) roston csirke (1) rózsaszín lufi (1) rózsaszín masni (1) rózsaszín szalag (1) Rubivszky (1) Rubovszky (6) saláta (1) sebész (3) sebészet (1) sebészeti beavatkozás (1) Silia (1) simonton (1) sírás (1) sóoldat (1) sorstárs (2) spenót (1) sport (2) stressz (1) strong (1) sugár (13) sugaras (1) sugárgép (1) sugárkezelés (13) sugárterápia (8) Susan G.Komen (1) Szabó György (1) szájápolás (1) szájszárazság (1) szám (1) szegmentrezekció (1) Székely Borbála (1) szemöldök (4) szempilla (5) szempillám (1) Szendi Gábor (1) szeretet (1) szilikon (2) szilikon implantátum (2) szilikon protézis (1) szövet (1) szövettan (3) szteroid (1) születésnap (1) szűrés (3) szűrőállomások (1) szűrőprogramok (1) szűrővizsgálat (4) Tari Annamária (5) tari annamária sejtem (1) Tavasz Brigitta (1) Taxotere (1) Team Prevention (2) teoválás (1) terápia (1) testápolás (1) tészta (1) tetoválás (1) többszintű gyógyulás (1) töltés (4) torkom (1) torna (2) történetek (1) túlélő (2) tumor (6) tumormarker (2) tumor kiújulás (1) tűszúrás (2) TV2 (1) ultrahang (7) uránia (1) utolsó kemó (2) Vámos Móni (1) Vámos Mónika (1) Vámos Monika (1) varrat (2) varratok (2) varratszedés (1) vas (2) végtagfájdalom (1) végtagom (1) véna (4) vénák (1) vénás vas (1) vérhigító (2) vérkép (3) vérképző (1) vérnyomásmérés (1) vérpótló (1) vérvétel (14) Vigasztalások könyve (1) Virág (1) Vivicittá (1) víz (1) vizsgálat (1) vörösvérsejt (1) vörös szőlőmag (1) Vrbnik (1) xillit (1) zárójelentés (1) Zitazonium (2) Zoltán (1) Címkefelhő

Reni történetet folytatódik...

 

2017.11.10.

Ezek, amiket ideírok, nem panaszlevelek. Panaszlevelet készülök írni az ELMŰ-nek – például, de nem találom a hangom. Azt a kimért, udvarias, de tárgyszerű renátásat.
Ide terápia-jelleggel teszem amit teszek. Magamat gyógyítom, és ha más is jobban lesz, hát nagy öröm. Remélhetőleg rosszabbul nem lesz senki tőlem.
Mit szépítsem: agyonvertek. Már nincs émelygés, nincs fájdalom. Éjjel kilenc és fél órát aludtam, majd még kettőt. Fáradt vagyok.
Ki kell mondjam: hatalmas volt az arcom, hogy majd én hogyan és mint viselem…aztán a nagy lósz@rt. Kóválygok, mint egy kísértet.
Azt mondja már meg valaki, hogyan kerültem én ebbe? Ne tárgyilagosan mondja, mert úgy tudom. És itt a nagy kérdés: miért pont én? Mit vétettem? Mi ennek a célja? Könyörögve kérek mindenkit: ne válaszoljon. Ezek az elkeseredés kérdései. Tárgyilagosan persze heje-huja, de nagyon pozitív a dolog. Hát megelőzünk, nnna. Az egyisten és a sok istenek fogadják hálámat: én jó helyzetben vagyok. Ez a jó helyzetem a bordásfalam, amin kapaszkodok: hogy ne essek össze. Nincs áttét, minden leletem a lehető legjobb. Tulajdonképpen az állapotom láttán minden rákmentes ember megnyalhatná a tíz ujját.
Fája fejbőröm, és milyen érdekes: nem érdekel bár tudom ez a hajhullás előszobája lehet. Aztán lehet, hogy nem lép be. Nem is tud, mert az előszobában (ami nálunk a veranda) az áldott ember fúr-farag. Fúr –farag és mond nekem vicceseket. Kinevetjük azt ami most vagyok.
Nos aztán, tegnap az IKEA-ban sem leltem kedvem. Ez azért mindent elmond. Nagy itt a baj, ha már ez sem. Kellene egy DM tesztet is csinálni. Vagy valami ruhaboltost. Fekete nem szűkszárú farmernadrág? Most ez is veszti a jelentőségét. Jaj! Nehogy azt gondolja bárki, hogy ez nem egy egyeteme probléma! Na, ott még nem tartunk!
Az viszont biztos: lehet itt tervezgetni, meg hozzáállásról szövegelni. Akkora tervek vannak a fejemben, és olyan hozzáállásom, hogy festményre kívánkozik. Csak éppen le vagyok taglózva. Tervek a kanapé alatt, a hozzáállásom, meg inkább hozzáfekvés.
Hajam még megvan. Karcsú vagyok, mint a nádszál- mivel enni nem tudok. Mindennek más íze van.
Nem panasz ez, csak jelentés. Jelenés. Jelen vagyok, ha nem is az igazi formában.
Hogy a búbánatos francba kerültem én ebbe az egészbe?

 

2017.11.12.

Amíg nem volt gyerekem, azt gondoltam egy-egy hiszti-jelentet látva az utcán, hogy „na ha nekem, majd egyszer lesz egy ilyen csemetém, az tuti hétszentség biztos, hogy nem fog lila fejjel a földön fetrengeni, nyílt színen”. Aztán lett nekem gyerekem és bizony lila fejjel - na, jó, ő inkább kékkel- fetrengett a nyílt színen. És akkor (is) tudtam (utólag): pofázhatok én előre, jön az „élet” és akkor majd valahogy viszonyulnom kell, amikor benne vagyok. Amit személyemet illetően valamiféle Isteni áldásnak tartok, hogy ilyen helyzetekben azt sem felejtem el, hogy előzőleg mennyire tudtam a frankót és utólag mennyire nem úgy van már a korábbi kiforrott, megalapozott és bölcs véleményem.
Lenne itt ez a kis hajprobléma.
Lenne itt ez a kis rosszullétes dolog is. Na, például azt sem gondoltam volna, hogy lehetek annyira rosszul, hogy azt gondolom: menjen inkább a hajam, de ezt ne! Ez a kemo-trip leírhatatlan. Leírják persze orvosilag, de én még ilyen émelygést soha nem éreztem, ilyen fáradtságot, levertséget és fel-felbukkanó alattomos kis fájdalmakat a testem váratlan területein sem. Egyedül az ájulás érzés volt ismerős. Tudom, jól tudom, hogy amin én megyek most végig, az egy nulla a nálam százszor rosszabb állapotban lévőkénél. Ezt kivilágítva égetem a homloklebenyembe naponta. Így a Grabovoj számok nem férnek el, pedig azzal egy nap alatt túl lennék az egészen, még műteni sem kellet volna. Tehát itt világít a neon a fejemben: mindenki, aki szenved a legnagyobb empátiát és tiszteletet érdemli.
Aki szenved, beszűkül. Én is beszűkültem, de én nyilván kicsit tágabb folyosót hagyhattam magamnak, tekintve az állapotomat. Mondjuk, úgy három napig. Most jól vagyok. Leszámítva, hogy hétvégén megjártam az orvosi ügyeletet egy allergiás urticaria dologban. Ez is a kemó mellékhatása. Kaptam három injekciót – antihisztamint, szteroidot, kalciumot két oldalra fenekembe. Fáj most, de ez mindegy. A lényeg: jól vagyok, itt vagyok teljességemben. A hajammal. Most nem gondolom, hogy vesszen. Ne vesszen! Mondhat bárki, bármit nekem, Renátának részem a hosszú hajam. Vállalom, hogy gyengén fejlett lélekkel, alul értékelhető intelligenciával, hatalmas hiúsággal és torz önképpel rendelkezem. Tessék ezt megérteni! Nekem a hajam egyfajta magabiztossági belépő a külvilágba. Mert észrevesznek. Lehet, hogy utálnak érte, lehet hogy tetszik, mindegy! Észrevesznek! Így talán érthető, miért örökké Ady : „…Hiába minden önkínzás, ének/ Szeretném, hogy ha szeretnének….” Ehhez pedig észre kell, hogy vegyenek. Na, most lehet aggatni a jelzőket: narcisztikus, egoista. Tegye fel a kezét, aki nem azért van-e földön, hogy szeressék és szerethessen? (Most a pszichopaták, nem kell, hogy részt vegyenek a szavazásban – köszönöm!). Hát én így működöm. Más meg másképp .Mindenféle gyarlósággal teletűzdelt emberek vagyunk. És akkor mi van? Jöhet ide tréner - nem nevezem meg őket - és mantrázhatja az önbecsülést, meg az önismeretet. Utálom, ezt, de leírom: majd akkor legyen szíves nyilatkozni, ha elveszni készül a személyisége egy része. Mert az én a hajam, az én részem. Érzem én, hogy kívülállóknak ez kicsit túllihegésnek tűnik. Elfogadom. Nekik biztos más, ami ennyire fontos magukból, ami számomra jelentéktelennek tűnő dolog.
Azt is tudom – itt szigorúan az agyamban (amiben a homloklebeny foglalt) – hogy akik ismernek hatalmas erőkkel fognak támogatni, ha mégis megtörténik ez a hajhullatás dolog. Egy percig nem félek attól, hogy ismerősök vagy ismeretlenek megbántanának ebben a helyzetben. Magamtól félek. Attól félek, hogy amit kigondoltam: miként fogom ezt viselni, hogy megyek ki az utcára, hogyan állok a barátaim elé, mennyire lesz kompatibilis a majdani reakciómmal? Majd én is kék fejjel fetrengek magam előtt a nyílt színen? Készülök a dologra. Csak külsőségekben tudok. Kendő, kendő, kendő. Indiai – nyilván. Így talán majd belekúszik a fejembe egy kis Buddhaság. Tendzin Gjaco is kopasz. Buddhista is. Nem is akarja, hogy észrevegyék. Szeret és szeretik.
Körülbelül egy hetem van a megoldás kivitelezésére: megvilágosodás! Nem önbecsülés! Lóf@szt!
Ego le, Buddha-lényegűség fel.
Majd egy tréner lezavarja ezt nekem pár nap alatt, két mondatban.

 

2017.11.16.

Hullik. Máris tudtam rajta röhögni, mert asszongya a jóember itt nekem, hogy „hát igen, egy kicsivel több haj jön ki, mint szokott.” Kicsivel annyival több, mint egy fél marok. Én meg röhögök. Semmi összeomlás, semmi tragédia. Persze azért még csak én érzékelem, hogy fogy a hajam. Óráról-órára. Azt is érzékelem, hogy ezt sem tudtam előre. Nem tudtam hogy fogok reagálni, ha ideérek. Aztán tessék: nevetgélek. Néha beporoz egy kis félelem, de nem ez a jellemző.
Hatalmas szerencsém rák-ügyben, hogy nem vagyok rákos. Tehát ha összerakom itt a mozaikokat, úgy néz ki a dolog, hogy nemhogy nem vett el tőlem mindent, hanem felerősíti bennem azt a karcos renátaságot, amire a külvilág azt mondja erős vagyok. Nem erős vagyok, hanem szerencsés. Jól vagyok. Nem gyengültem le, nincs semmi fizikai tünetem. Nem győzöm hangsúlyozni: TUMORMARKER NORMÁL TARTOMÁNYBAN !!!! FEHÉRVÉRSEJTEK NORMÁL TARTOMÁNYBAN!!!
Így könnyű itt röhögni .
Úgy látszik ez a sors-féle metafizikai nemlétező vagy létező dolog elvárja tőlem, hogy ami ezzel a dologgal jár, azt csináljam végig, Nesze, megcsinálom, de persze tartok néhány dologtól. Már nem a külsőség. Elég kreatív vagyok, majd kinézek valahogy. Egyébként sem tartottam magam soha szépnek. Látványosnak igen. Na ez meglesz.
Amitől tartok az emberek reakciója. Nem, nem a kinevetés vagy ilyesmi. Arra tudnék reagálni. Mondjuk úgy durván. A szánalom. Na ettől tartok. Nem szeretnék szánakozó tekinteteket. A rák egy stigma. Az esetleg ezzel járó hajvesztés ennek a felkiáltó jele. Pedig nagyon sokan éppen az egyértelmű gyógyulás útján vannak ilyenkor már, és van, akik nem is betegek már. Ahogy én sem.
Kedves emberek, ha akartok segíteni nagyon sok másik embernek, tegyétek meg a kedvemért! Ha valakiről azt halljátok, hogy rákos (vagy bármi más rémületes betegsége van), ne temessétek! A többség meggyógyul!
Már az elején éreztem, hogy van ennek egy evolúciója. Ez egész embert kíván. Nemcsak test, hanem kell ide az ész is, ami nekem határtalan, és kell ide a lélek, ami nekem kesze-kusza. Darwintól tudhatjuk - írom, mert számolatlanul okos vagyok -, hogy nem az erősebb kutya b@szik alapon élünk túl. Akkor mehetnék én a francba. A túlélés záloga a változás képessége.
Nekem most nem lesz hajam – nagyon úgy néz ki.
B@ssza meg a kutya! Az erősebbik!

 

2017.11.22.

Kedves emberek! Széles érdeklődő populáció!
Ezennel tudatom: hajam mennyisége a fejemen, nulla. A kukában száz százalék az én hajam aránya, a mások hajához viszonyítva.
Drámai élmény nulla, ezért humorosat sem tudok írni, pedig hihetetlen tehetséges vagyok.
Egyszerre két kendőből készítek frizurát, oly módon hogy még copfom is van. Velem nem lehet szórakozni! Olyan hosszú hajat imitálok, hogy térdig ér. Persze tök kényelmetlen, de legalább fésülni nem kell. És nem hullik!
Ennyit tudok erről mondani. Most. Aztán figyelek mi történik bennem, azáltal hogy mi történt kívül. Mindenképpen tudósítok, mert tudom, hogy a teljes tudományos világ remegve várja tapasztalataimat.
Nem kell besz@rni, nna. Ettől, tényleg nem.
De azért.... nna, szóval... olyan izé dolog ez, ha értitek..

 

2017.11.24.

Elfáradtam. Megy az ember előre, miután ráb@szarintották egy futószalagra…megy, mert mégiscsak élni akar, megy mert bízik az orvosokban, megy mert nem tehet mást – józan ésszel. Közben meg támadják az érzelmek. Félelem, kétségbeesés szorongás, kétely, bizonytalanság. És támadják a jók is: szeretet, bizalom, elfogadás, segítség, megértés, törődés. Mélypontból kirángat a jó, majd betaszít a sz@r. És ez így megy augusztus óta. Közben itt a józan ész, ami a vázát adja az egésznek. A józanész, ami nem engedi feladni. Ilyenkor gondolok az összes tréner kedves édes rokonaira. Gyere, az anyád hétszentségit és próbáld ki! Mutasd már meg, hogy hogyan lennél itt topon? Hogyan? Fejben dől el? Igen. Sok minden. Tudom, ezért még itt vagyok és írom az észt amit osztok itt mindenkinek, pedig rohadtul tanácstalan vagyok. Ezt a tudást nem a rák hozta meg nekem. A rák előtt olyan iskolám volt, hogy az összes tréner elmehet a francba a hülyeségével. Én tudom mi a szorongás. Tudom milyen a padlón fekve még hangosabban Joplint hallgatni, hogy nagyon fájjon, ha már fáj. Tudom mi az amikor nem alszom, nem eszem mert szerelmes vagyok és kikészülök ebben. Tudom mi az, amikor a depresszió gödréből csak a fél kezem van kint. Sőt azt is tudom, milyen amikor a gödör szélén – immár kint – hanyatt fekve nézem az eget és csak egy örömöm van. Kint vagyok. Hát nagy dolog.
Úgyhogy a rák engem felkészülve talált. Az érzelmi skálám összes rovátkáját ismerem oda-vissza. Innen tudom: elfáradtam. Sokkal több jó történt velem az elmúlt egy évben, mint rossz. A jót is fel kellene dolgozni. Erre nem hagy energiát rák művésznő. Szétszednek az érzelmeim és úgy tűnik – immár sokadszor, hogy kevés a józan eszem. Habár tudnék írni egy tanácsadó könyvet, hogy bárkinek megmondjam a tutit. Tényleg tudnék. Aztán leköpném magam a tükörben, mert nem tudhatom a másik embert. Számtalan ember több-kevesebb ésszel és érzelemmel gyurmázza az életét nap, mint nap. Betegségben, egészségben, bánatban, örömben. Mindenki a sajátját éli, a sajátjába pistul bele, vagy vigyorog a nagyvilágba.
Én most az enyémben elfáradtam.
Félek a hétfőtől. A keddtől. A szerdától. A csütörtöktől. A péntektől. Félek a második kemótol. Attól már nem félek, hogy kihullik a hajam. Ma azt mondta a patikus, hogy nagyon jól nézek ki. A két kendő ugyebár!
Szeretnék semmit csinálni. Nagyon fáradt vagyok.

 

2017.11.26.

Na , nem mintha kipihentnek érezném magam, de kisírtnak annál inkább. Írhatnék ilyen „tisztító sírás” – féle szöveget, de nem illik az egyéniségemhez. Így egyéniségemtől idegenül, kénytelen vagyok beismerni: igenis tisztító egy (na, jó kettő…izé három) jó sírás. Most aztán hú de másképp látom az egészet! Sajnos nem, csak az történt a fáradtság lápjából megint kikandikált a jóféle öniróniába és szarkazmusba mártott fegyverem, amit ilyen nehéz időszakok alatt szoktam bevetni.
Előtört a bölcs tanító is belőlem, úgyhogy vegyétek elő a jegyzeteket, mert észosztás fog következni.
Mondjuk elég kellemetlen, hogy rögtön azzal kezdem, hogy kérlek benneteket szívélyes közönség, olvassatok! Engem mindenképpen, de előtte talán valamiféle értékes irodalmat. Én majd utána megmondom nektek mit gondolt a szerző.
Tehát rájöttem, mekkora nagy igazság - amit én Poppernél és Márainál olvastam, hogy a nagy drámákban az ember egyedül van. Például egy ilyen találkozás rák-művésznővel, végtelen magányos dolog. Tudom, tudom! Gondoltok rám sokan. Itt van mellettem egy pszichés bástya is, aki nemcsak engem támaszt, hanem a külvilágot is tartja a védelmemben. De, sajnos mégis: én fogok holnap a vénámban egy tűvel ücsörögni és tudni, hogy minden csepp, ami belém megy, két nap múlva hazavág. Tudom azt is, hogy rohadt nagy szívlapáttal jár ez a nedű a véremben és csapkodja pofán az esetlegesen ott bandázó végtelen primitív, burjánzó hajlamú tumor sejteket Ebben a nagy csapkodásban persze hogy eltalál néhány jóféle originál Renáta sejtet is. Nem haragszom ezért. Na de kis kitérő után vissza a tetű nagy okossághoz. Egyedül vagyok, sokszor végtelen a magány. Csak én tudok oda bemenni. Nem tudtok helyettem. De ez így normális. Ezzel mindenki így van a saját nyűgével. Én sem megyek más helyett vakbél műtétre.
Igaznak bizonyult – szintén Poppernél olvastam – hogy nem kell annyira azonosulni egy betegséggel. Lehet ezt kicsit kívülállóként is nézni. Erre magamtól is rájöttem, mikor Mr. Pániknak neveztem el az én személyes szorongásos problémámat. Elneveztem, rámutattam és kiálltam vele. Észrevettem, hogy ezzel a rák dologgal is csak úgy tudok valamit kezdeni, ha megszemélyesítem. Így lett belőle rák-művésznő. Nem én vagyok.
És most jön a nem is tudom hogy is mondjam. Ha eddig valamit igazi tapasztalatként nyugtázhatok, hogy minden áron, minden körülmények között meg kell próbálni jóembernek lenni. Mondom mit kell csinálni. Vigyázni, hogy ne árts, hogy ne bánts! Ne legyél gonosz, ne legyél rossz indulatú! Lehetsz sprőd, lehetsz kemény, lehetsz közömbös. Szánt szándékkal ne árts! Törekedjetek erre! Ennyi. Nem olyan nehéz. Nem szeretni kell, tisztességesen kell viselkedni. (Ez is Popper). Mi köze ennek a művésznőhöz? A legtöbb! Számomra most vált valósággá, hogy velem sokan törődnek. Sokan tartják fontosnak, hogy rendben legyek, hogy ne vigyen el ez a kisasszony magával. Ez csak azért lehetséges, mert nem vagyok egy sz@r alak. Ha ez a tapasztalás a hajamba (is) került, megérte.
Így végül is a magányom ebben az egész borzadályban, mégsem végtelen mélységű kút. Kilátok belőle, mint annak idején a depresszió mélységéből.
Végül vonjuk le a következtetést! Rohadtul félek a holnapi kemótól ezért terápiás céllal hülyeségeket írok itt össze-vissza. És persze az is elég nyilvánvaló, hogy nem vagyok kipihent. Megpróbálok kisírás helyett kinevetni. Magamat, de leginkább rák-művésznőt, aki holnap akkora szívlapátos pofonokat kap, hogy nna. Nna.

 

2017.11.30.

Na, most komolyan.
Na, most hogy lassan – nagyon lassan – véget ér ez a mérgezés buli, a kemo afterparty, megint lettek gondolataim. Illetve a trip alatt is itt volt nekem az újabb megvilágosodás, csak nem volt erőm leírni.
Nem tudom ki, mire készül az életében betegségek tekintetében? Egyáltalán gondol-e bárki komolyan arra, hogy lesz majd ha rosszul lesz, ha fáj, ha émelyeg, ha szúr vagy bármi egyéb baja lesz? Lehet, nem tudom. Egyet tudok. Jól teszitek kedves közönség, ha elkezditek háttérbe szorítani az egótokat. Nem gondolnám, hogy a kisebb ego csillapítja a fájdalmat. Bár még az is lehet. Az ember furcsa egy szerkezet.
Ha tréningen jól megizmosított egóval ugrasz neki bármilyen embert próbáló betegségnek, nagyon gyorsan egy betonfalba fog csapódni az arcod!
Ide szépen fejlett lélek kell. Nem hiszem, hogy nekem az van, de remélem hogy legalább csirájában mocorog bennem a lélek – legyen ez bármi. Az egódat úgy fogja pofán vágni a fájdalom, hogy pörög majd maga körül, mint egy körhinta, és nem fog visszatalálni magához. Ide alázat kell. Alázattal kell összegörnyedni egy hasfájdalom közben, és alázattal kell viselni a tested összes jelzését. Hiába tolod magad előtérbe, vissza leszel verve. Nagyon durván. Viszont, ha van kicsit csiszolt emberi részed, lelked akkor fogod tudni, hogy most a testedé a főszerep. Lélekben erősödsz, az tuti. Az egód meg megy a kukába. Egy ilyen kemo morzsabál után nem lehet úgy tükörbe nézni, hogy én vagyok itt a f@sza gyerek, tökéletes vagyok, hibátlan és az egész világ értem forog. Rohadtul nem. Haj nélkül, felpüffedt arccal, sápadtan, összegörnyedve? Ugyan már! Ha ez mégis megy neked, kedves jövőbeli, vagy jelenleg beteg embertársam, akkor veled baj van.
A lelked az lehet egyenes, tiszta és erős. Kell is. Mert nincs mese! Itt hit van, bizalom. Itt segítséget kell kérni, itt támaszkodni kell másokra. Nem az egódat kell rátenni más vállára. Nem! Itt a másik kezét kell a saját fájó testrészedre tenni és érezni, hogy ez is gyógyít. Itt, ebben az állapotban nem hagyhatod el az empátiádat. Érezned, tudnod kell, hogy a környezetednek is nehéz. Nem várhatod el, hogy önmagukat figyelmen kívül hagyva csak terád figyeljenek. Megteszik, így is. Kell nekik is pihenő, ahogy neked is. A lelkednek. Az egódnak nem. Ha túlfejlesztetted már a szerencsétlent, az fáradhatatlan. Egy dolgot nem fog tudni: legyőzni a tested kínjait. A tested majd megmutatja neked merre van az előre. Megtapasztalod :hogy bizony van olyan, hogy nem TE irányítasz, hanem a tested. Nem az történik, amit te akarsz. Nagyon nem. És akkor szépen alázattal összegörnyedsz.
Ha még egészségesen az izomzatod karbantartása mellett, pallérozod az emberi részt magadban és kellő alázat, együttérzés lesz a raktáraidban, betegséged idején számtalan ember fog segíteni. Már azok, akik nem ilyen ego-bajnokok. Azok pont el fognak felejteni. Csak rontod a komfortérzetüket.
Na, most komolyan: fogalmam sincs mi az a lélek. Azt tudom, hogy az ego, az ami azt hiteti el az emberrel, hogy ő mennyire fontos. Hát nem! Mindenki pontosan ugyanannyira fontos. Mi a francot kezdenék most, itt ebben a helyzetben egy óriási önelégült ÉN-nel?
Na, most komolyan. Nekem most (is) nagy szükségem van másokra. És csak remélem, hogy másoknak is rám. Szükségem van a hitemre, a bizalomra, empátiámra. Egy erős lélekre. A testem megvívja ezt a harcot. A Renáta ne vesszen oda.

Folyt. köv.

fuck_cancer_hose_breast_cancer_helmet_decal-468x468.jpg

Szólj hozzá!

Reni története folytatódik...

 

2017.10.21.

Nem tudtam megenni a második rántott sajtot. Hívott az orvos. „Renáta itt az eredmény. Mindhárom kell. Kemó, sugár, hormon.” Sírtam.
Nem ettem meg a második sajtot. Sírtam. Megnéztem milyen kendőket fogok a fejemre kötni, ha nem lesz hajam.
Aludtam rá egyet.
Végülis ezek utókezelések, mellékhatásokkal. Na bumm! Továbbra is jól vagyok. Lehet, hogy majd nem leszek jól. Terveim szerint a nagy lóf@szt fogok fizikailag összetörni. Ez itt most lelki munka lesz. Ép testben meg ép a lélek. Most majd kiderül, mennyire vagyok én „bölcs” és érett és erős. Csak mint egy ember, akinek szétesik majd a vérképe, elmegy az étvágya, kihullik a haja. A sugártól szétég a bőre, a hormontól meg a franc tudja mi lesz vele. Esetleg nem ép testben kell ép lelkűnek lennem egy darabig.
A barom daganat meg nem él, mert megfosztottam magamtól, a tápanyagforrástól. Ha netán hagyott bennem valami szórványt, most majd jól figyeljen, mert olyat kap, hogy beleszédül, aztán vigyoroghat majd ott pusztulás közben. Megy a picsába a hajammal együtt.
A hajam kinő, a tumor nem. Nem lehet, hogy újrafejlődjön. Ezért az egész, hát csinálni kell. 
Több ezren végigcsinálták és élnek. Jól vannak. Kibírták. Gyereke is kibírják, akik sokkal erősebb kemot kapnak, mint a felnőttek.
A részletes eredményhirdetést jövő héten kapom meg az onkológustól. Akkor végre teljes valójában megismerem a tumort, amit kiszedtek belőlem. A tetves, rohadt anyját a parasztnak! Amennyire kicsi, annyira gonosz lehetett.
Örökletes – gyanítom. Nagyanyámnak volt mellrákja. Anyám túl korán halt meg, nem tudhatom lett-e volna neki? A francba! Mennyire szar ez az egész így! Anyu nélkül.
Ma van anyu születésnapja. A hetvenhetedik Huszonnégy éve nem él.
Na összekapom magam. Most majd kiderül, mennyire megy a vállald fel önmagad. Haj nélkül.

 

2017.10.25.

Ezennel megkezdem tudományos ismeretterjesztésemet.
Először is mindenkit óva intek, ha netán tumorként akarná folytatni az életét. Nagyon jól gondolja meg! Nagy eséllyel lefülelik és elkapják. A bennem lévő például nyolc részben végezte. Felszeletelték. Kell ez bárkinek is? Istvánunk négyelési programja sem volt valami kifinomult eljárás, na de a nyolcadolás! Felszeletelve pedig minden kiderül róla, vége a nagyarcú pöffeszkedésnek és hosszú távú burjánzási terveknek.
Szeletelés után sincs vége a procedúrának, mert – ha jól értem – valamiféle vegyi anyagokban, hőben és hidegben életben tartják , hogy megnézzék: mi az atyaúristent tervezett? Terveiről jegyzőkönyv készül, így írott formában megmaradhat az örökkévalóságnak dicstelen élete.
Ha még mindig akarna valaki rosszindulatú daganat lenni, elmondom hogy akkor tud hű lenni természetéhez ha nagyon primitív. Ez onnan ismerszik meg, hogy szaporodna a barom orrba-szájba, oszt’ más semmi. A nemnormális! A belőlem kioperált például nem volt annyira nagyon primitív – meg is bukott. Százas skálán harminc. Emiatt a kemoterápia. A franc sem tudja – az orvosok sem – hogy miféle dolgokat prüszkölt szanaszét a nagy burjánzási kedvben. Nyoma nincs a taknyának, de jobb a békesség. Kikemózzák még a lehetőséget is.
Ha tumorként tevékenykedne bárki is, jó ha tudja: különböző extra gyakorlatokat kell bemutatni. Távolugrás, hízás, fehérjezabálás töménytelenül, hormonvadászat. Az extráknak köszönhetően kapja az áldozat az utókezelést. Én például ezért kapok majd hormont. Mert a faszkalap elég szapora-típus volt, de több lábon akart állni ezért rákapott a hormonjaimra. Ezt jól benézte, mert a hormonkezelés a leghatékonyabb módszer az emlőrák gyógyításban. Igaz csak a hormonzabáló fajtánál.
Megpróbálta azt is hogy kisebbnek mutatkozzék a fotókon – hátha bent maradhat. Kiszedték és kiderült hogy testesebb, mint gondolták. Behúzta a hasát mikor ultrahanggal és röntgennel képalkották. Ezért is jár a kemó nekem. Mert 2 cm.
Jár nekem a sugár, mert megmentették a mellemet. Ezt mindenki megnyeri, akinek nem kell elvinni a cicijét a tumorral együtt. Mert, hogy ezek a mocskok ágyakban laknak. Tumor ágynak hívják. Ezeket az ágyakat kell poloska mentesíteni, sugárral.
Összegezve: nem kell rosszindulatú, folytonosan terjeszkedni akaró, más életét felzabáló állatmód szaporodó primitív tumornak lenni. Ahogy ilyen embernek sem. Csúnya vége lesz. Vagy-így vagy úgy de pusztulás.
Ha netán mégis tumorka lenne bárki szíve szerint, legyen hát jóindulatú. Mikor ez kiderül róla mindenki örülni fog. (Ezzel együtt is elpusztítják)
Legyetek, legyünk jók, amennyire tudunk.
Köszönöm a figyelmet!

 

2017.10.27.

Kellene egy gyorstalpaló gyógyszerész és biokémikus tanfolyam. Olyan félórás. Kb ennyi míg beérek a Kékgolyóba. Én mindig felkészülten megyek az orvosokhoz, kész diagnózissal és a hozzáillő terápiával. Most meg itt állok tudatlanul, mert fogalmam sincs a kemoterápiás mérgekről. Hogy álljak így az onkológus elé, hogy még egy nyamvadt hatóanyag kombinációt sem tudok az orra alá dörgölni?
Nem a sebészettel és a patológiával kellett volna foglalkoznom az elmúlt egy hónapban. Az már megy.
Habár most jut eszembe: én a mindenhez is értek. A barátom is ért a másmindenhez. No! Nem lesz itt probléma, kérdés, bizonytalanság.
Az első infúzió alatt már oktatást tartok a sorstársaknak. Aztán majd kapok egy magánzárkát, hogy ne terheljem a többieket.

2017.11.03.

És akkor most itt állok, szemben a régi jó ismerőssel, akit legszívesebben pofán vágnék, vagy üvöltenék vele, hogy takarodjon már innen. Nem Mr. Pánik. Az apukája az. A dörzsölt, nagy tapasztalatú szorongás. Nem csinál semmit, csak van. Úgy megérkezik, leteszi a kalapját, felöltőjét és beül mellém a vadonatúj fotelbe és van. Velem akar lenni. Rohadjon meg!
Itt van nekem számtalan kapaszkodó és fegyver. Itt van nekem a tudomány. Itt vannak nekem az emberek. A gyerekem, a társam, a barátaim, közeli és távoli ismerősök. Mind, mind egy-egy fegyver számomra, hogy ezt a tetves szorongató érzést legalább távol tartsam.
A tudomány szerint – ami egy emberséges onkológus személyében is manifesztálódott immár (álljon itt a neve: dr. Horváth Zsolt) – halleluja van. Nem látni nyomát sem távol, sem közel rákos sejtnek, a megelőzés a lehető legoptimálisabb kimenetelű, magyarán: nem ebbe fogok belehalni. Nem kell itt beszarni, nem kell semmi nagy attrakciót végrehajtanom. Csak őrizzem meg a kondíciómat, védjem az immunrendszerem és hajrá! Semmi nem kell, csak a kemó. Meg a sugár. Meg a hormon. Oké! És mi fog még kiderülni? Vagy most már hátradőlhetek a vadonatúj fotelemben és a szemébe röhöghetek ennek a baromnak? Hányadszor kell még szembe néznem vele? Hogy fogom megőrizni a fizikai állapotomat, ha közben béklyóba vagyok kötve?
És igen, a nagy félelem: esetleg mégsem vagyok olyan rohadt vagány és itt fogok nyüszíteni valamiféle rosszulléttől? Hogy fogok nekiindulni utána a nagyvilágnak, ha azt érzem, hogy sarkamban Mr. Pánik, vagy az apja, vagy ketten?
És igen! A hajam majd kinő. És a méltóságom? És az a Renáta, aki vagyok – igenis a hosszú hajammal – kinő-e még? És lehet mondani, hogy ugyan már ez legyen a legnagyobb baj! Én is mondom és röhögök is olykor, azon hogy nem lesz hajam, de mi a francot csináljak, amikor a nyakamon érzem a szorongás hideg tenyerét? Valahol írta valaki és olvastam valamikor: Istenem csak ne vegyél el mindent! Tudom, nem tartok itt. Nekem még sok mindenem van. Mindenem van, ami az életemhez kell. Tulajdonképpen befogom a pofám. Boldog kapcsolat, gyerekem aki sokban olyan mint én (szegénykém), már házam is van, kertem is van. Van nekem ópium asztalom is.

Van nekem onkológusom, sebészem, ápolószemélyzetem, laborasszisztensem, koordinátorom.

Van hajam. Hosszú. Szőke. Vastag szálú. Még van.

Van kendőm. Vannak kendőim Indiai. Kék. Rózsaszínű. Mintás. Kisebb. Nagyobb. A kendő lesz a hajam.

Mit tegyek a méltóságom helyére, ha netán azt is elhullajtanám?

Szóval, kedves fegyverzetem (társam, gyerekem, barátok, ismerősök és tudomány) tartások szárazon a puskaport, mert esetleg összekönnyezem.
A rohadt életbe!

2017.11.06.

12:50. Első infúzió megy. Hányinger ellen. Bíztató, hogy ezzel kezdünk. Itt hever az “anyag” is az éjjeli szekrényen. Nem piros. A piros a hajhullatós. Attól 90 %, hogy kihullik. Emettől itt mellettem 50 %. Vagy-vagy.

Egyedül vagyok egy kórteremben. Itt mindenre figyelnek. Kizárják a lehetőségét, hogy valaki végighallgassa, amit 3-4 órában képes vagyok összehordani. A nővér is bekötötte a fúziót in, és rám bízta, hogy zárjam el ha már lecsöpögött, és jobbra távozott.

Ha nagyon unatkoznék, felhívok innen valakit! Vigyázzatok!

2017.11.08.

Elkezdődött a játszma. Lássuk, mire megyünk!? Én és a mérgek. Ki fogom ismerni a természetét és elmehet a pics@ba !
Éjjel érkezik, mint Pataki Attila és ez önmagában elég tragikus. Napközben is ólálkodott kis hányingerrel, meg ólomnehéz fáradtsággal, kisebb-nagyobb hullámokban. Ez is egy tetves szemétláda. Éjszaka, a legnagyobb nyugalom idején felpiszkálja a békésen alvót. Hányinger. Felébreszt. Sóhajtozom. Elmúlik. Elalszom. Fejfájás. Felébreszt. Jajgatok kicsit. Elmúlik. Elalszom. Hascsikarás. Felébreszt. Összegörnyedek. Elmúlik. Elalszom. Rémületes felébredés, hajtapogatás. Meg van még? Meg. Elalszom. És kezdődik elölről.
Hajnal kettőig bírom. Felkelek. Belenézek a tükörbe. Hajam van. Arcom piros, szemem kicsit bedagadva. Lehet, hogy a fáradtság. Múlik.
Függőlegesen minden rendben. Se hányinger, se fejfájás, se hascsikarás. Fáj a karom – infúzió helye. Nyilván elkezdte szétzabálni a vénámat. Ez viselhető. Bőröm a ragtapasztól allergiás. Múlik.
Már lefogytam. Lóg rajtam a ruha. Eddig csak a stressz miatt. Nem fogom hagyni, hogy felzabáljon, az biztos! Azt hiszem, még mindig nagy a pofám. Sejtem, ez még csak a bemutatkozás volt.
Telik az idő, haladok kifelé. Túl vagyok az elsőn, de tudom: a következő kemó után nehezebb lesz. Én is erősebb leszek. Meglátjuk, ki itt az okosabb. Ha ismerem, mit csinál, tudom ki áll velem szemben. Veszem majd a nagy levegőket – mint ma éjjel és túl leszek rajta.
És itt ez az áldott ember velem, aki hajnalban már megnevettetett.
Szarul voltam éjjel. Most jól vagyok. Van jó gyógyszerem hányinger ellen. Van tudásom. Tudom, nagyon komolyan kell vennem az orvost: meg kell tartanom a kondíciómat.
Szóval a menetrend: elmúlik ez a pár nap, aztán irány az uszoda, meg a hegyek. Aztán már csak három ilyet kell kibírni. Hááááárom! Mi az? Hát semmi! Ugye ? Ugye? Ugye?
Lehet, jövök még nyüszögve és akkor visszaveszek az arcomból- mert mutat még nekem valami ez a méreg dolog, amit elképzelni sem tudtam.

Folyt. köv.

 

fuck.jpg

 

 

Szólj hozzá!

Ajánlom mindenkinek, aki most járja a rögös utat Reni írásait, mindenkinek, aki szintén most járja a rögös utat...egy másik út, egy másik NŐ, egy másik habitus, egy másik sors, egy másik ÉLET-szakasz. 

Hát akkor rólam.

50 éves vagyok. 2017. augusztus elején vettem észre a csomót a bal mellemben (pont a rendes szűrés előtt álltam). Az első vizsgálattól minden orvos azt mondta: ez az a típus, ami 98 %-os eséllyel gyógyul. Hormonos, viszont a burjánzós fajta ( KI67, 30 % ), ezért kell a kemó, na meg mert  a talált sejtek totál rendezetlenek. Emlőmegtartó műtétem volt, a hónaljamból egy nyirokcsomót kellett kivenni, az is tiszta volt. A szövettan alapján korai stádiumú (1-es) emlőrák.Progeszteron 80 %, ösztrogén 100 % érzékeny. A műtétemmel semmi gond nem volt, a kemótól vagyok kibukva - nyilván. Benne vagyok egy kísérletben, ami miatt csak négy kemót kapok, meg kemó után másnap egy injekciót a fehérvérsejtek növelése miatt. Leleteim jók, tulajdonképpen minden oké.

Kivéve: mi közöm nekem ehhez az egészhez?

2017.09.07.

Hát kedves és népes közönség, nem is tudom hol hagytuk abba okításodat. Fogalmam sincs, hogy spirituálisan vagy tudományosan képeztelek-e benneteket legutóbb.
Mindegy, mert most holisztikus megmondani valóm van számotokra.
Először is bejelentem: az ember jól van kitalálva. Akkor is, ha teremtett és akkor is, ha Darwin.
Van ez a kis problémám: rák. Látjátok: már le tudom írni. Ennek evolúciója van. Először frászt kaptam a kóros képlettől, aztán kértem, hogy ne használjon az orvos bizonyos szavakat, majd ki tudtam mondani: rosszindulatú. Ezt már le is írtam. Mára leírom: rák. Mert nem én vagyok rákos, hanem egy bennem lévő tumor. A tumorról tudni kell: nem mindig rosszindulatú. Az enyém éppen az, de ő nem én vagyok. Eddig úgy néz ki, hogy én, Renáta egészséges vagyok. Erről orvosi papírjaim vannak, mintegy novellányi. Aki nem egészséges, az a bennem lévő növekmény, ami kicsi.
Tehát ezzel itt tartok.
Aztán rájöttem: amit eddigi életemben olvastam igen bizony előjön és segít. Nem az Oravecz Nóra, akiről beszélek. Arról van szó, ugyanis, hogy Poppernek igaza volt: ha rettegsz valamitől és van hozzá valami régen felszedett muníciód. Az majd előkúszik és megmutatja neked: nem idegen ez a helyzet és máris bátran szembeszállsz vele. Nekem ezek: Buddha, Popper, József Attila, Jézus és a többiek. Mindenki előkerült már mostanában.
Aztán az is van, hogy tudom: a világ legszerencsésebb embere vagyok. Van társam, aki nélkül ez nem menne. Van új életem és élni akarok. A nagyon élni akarásomat is előbb kaptam, mint ezt a vendéget a testembe - mert a természet bölcs. Most kapkodhatnék az életem után, de nem kell, mert pontosan tudom miért érdemes élni. Hát nem azért, hogy a halál elől meneküljek!
Az ember jól működik. Én nem ültem le átértékelni az életemet, de a természet ezt elrendezi. Máshol van a fókusz. Ezt nem tudom, hogy hogy működik, egyszerűen csak hagyom. Minden, ami fontos előtérben van, ami nem fontos porszemmé válva, szinte láthatatlan. A fontost sem most vettem észre, hanem úgy tíz hónapja. Van mire fókuszálnom. Ha görcsösen tenném, nem menne, mert kapaszkodnék. Ha menekülnék a halál elől, miközben görcsösen kapaszkodok a fontosba, nem lenne erőm gyógyulni.
Félek, persze. Tegye fel a kezét, aki nem szarná össze magát ilyen helyzetben. Viszont én tudok félni, tudok szorongani. Ezt is ismerem és ismerem a félelem gyilkos természetét. Egyszer már elbántam vele. Tudom ki ez.
Miért írom ezt ide a nyilvánosba? Mert nekem segít. Elnézést az önzésért, de engedd meg nekem ezt, kedves nép! Ha segít másnak, akkor hurrá! Ártani nem fog –nagyon remélem.
Nem fogod elhinni kedves közönség: alapjában véve nyugodt vagyok. Az orvosok hada szerint meggyógyulok, a magam hada szerint sincs más elképzelés. Azért drukkoljatok, nna!

Ja, a lényeg lemaradt! A mai holisztikus tudnivalótok: az ember jól van összerakva. Ezt én mondom, tehát kétségtelen tény.

2017. 09. 14.

Felhívtak ma az emlőbizottságtól. Már attól frászt kaptam a múlt héten, hogy oda kell mennem. Attól meg ma kaptam frászt, hogy telefonon kerestek és bemondták az időpontot. Szóval nyilván vagyok tartva. A BIZOTTSÁG –nál! Biztos valami hülye beidegződés ez, de nekem nagyon félelmetes szó ez a bizottság. Persze azonnal elmondtam a telefonálónak, hogy nekem diszkomfort érzésem van ettől a fogalomtól és ezért kértem mondjon már valamit erről a dologról, hogy megnyugodjak. Megnyugodtam. Multidiszciplináris kis banda ez. Azért gyülekeznek felettem, előttem, mellettem mert így akadályozzák meg a félrekezelést. Ez így nagyon tetszetős számomra. Odamegyek az összes leletemmel, meg viszem a testemet, benne a nem odavalóval , megnéznek és azt mondják, hogy minden tök jó lesz, miután kiszedték ezt a kis bigyót belőlem. Ők elvszik magukkal majd és jól megtanulmányozzák, majd megállapítják, hogy nem kell ide kemoterápia. Így gondolom ezt valahogy. Mondjuk, hívhatnák másképp őket. Bizonyos szavaktól az embernek összerándul a gyomra. Ilyen a daganat. No pláne a rák! Félre ne értessék! Én is frászt kaptam ezektől. Aztán idetette nekem az élet és ha nem is barátkoztam meg a kifejezésekkel, elfogadom hogy szeptember 22-ig velük kell élnem.22-én megműtenek, elviszik belőlem ezt a csomót nézegetni én meg felkészülök a rákmentes további rengeteg sok évemre.
Na, egy szó mint száz! Ezt a hülye tabut le kell dönteni a daganatos betegségekkel kapcsolatban! Állítom, hogy rontja a gyógyulás esélyét. Ha ugyanis nem merem kimondani, mert tudom, hogy a közösség egy részre rám teszi a halál jelét, akkor emészteni fogom magam. Na ha valamit nem kell emészteni, az a rák. Eleve befelé törekszik a szemét, szerte-széjjel az ember testében, ezt még beburkolni a néma csenddel…..hát nem túl bíztató kilátás. Tudom nehéz lehet ez a környezetnek. Nemcsak az enyémnek, hanem minden daganatos beteg miliője megzavarodik egy ilyen helyzetben. Félelem, kétségbeesés, sajnálat, tehetetlenség. Elég nagy teher. Na de kérem a daganatos betegségek sokasága gyógyítható. A gyógyulás kezdete: kimondják, hogy ez van. A betegnek is kell mondania, a környezetnek meg le kell győznie a régi rossz beidegződést és nem kell jobban frászt kapnia, mint annak, aki hordozza magában azt a baromságot.
Nehéz. Tudom, érzem.
Most a szentimentális részben elmondom: el sem tudja képzelni az a sok ember, aki meghallgat és elvisel most, hogy szinte fizikailag érzem: egészséges vagyok – leszámítva a nem kívánt vendéget bennem. (De azt kiveszik, ugyebár) Nem tudom megfogalmazni mit jelent nekem azt hallani: „el sem lehet mást képzelni, mint hogy meggyógyulsz” Ettől szinte kedvem van a kórházba menni. Komolyan!
KÖSZÖNÖM!!
(És félek. De ki nem félne? – kérdezem újra)
(Hipochonder ismerőseimtől elnézést kérek az ilyen szövegeim miatt és üzenem: ne féljenek, nem lesz semmi bajuk!)

2017. 09. 20.

Azon rágódom, mit vegyek fel holnap? A kórházi szettemet jól kitaláltam. Nyomokban sem emlékeztet pizsamára. Nem betegnek megyek én oda, hanem hogy kivegyék belőlem a nem várt vendéget. Rajta kívül kutyabajom. Meg rajtam belül is tök egészséges vagyok.
Tegnap az emlőbizottságon is leszögezték ezt és immár az egész társaság rámondta az áment: ki kell venni azt az izét onnan. A bizottság előtt eszembe jutott egy régen olvasott „bölcsesség” : az ember attól fél amit képzel magának, a saját démonaitól. Ha közel megy, nagy eséllyel rájön: semmi félelmetes nincs az egész jelenségben, mert az nem az, mint aminek képzelte. Na persze nem volt kellemes harmincöt nővel várakozni egy emlőbizottság feliratú ajtó előtt. Gondolhatjátok, hogy nem a vidámság volt a jellemző. Kicsit Szolzsenyicin Rákosztály című könyve jutott eszembe, de itt nem volt időnk arra, hogy kialakuljon egy csóró muzsik és korrupt párthivatalnok közötti szürreális párbeszéd.
A bizottság öt ember, akik előtt megemelem a kalapom és hajtom meg a derekam és rebegem a hálát. A maximális emberség, empátia, szakszerűség….de, tényleg. Vizsgálat, leletek elemzése, majd kezemben a papír: egyetértenek a sebésszel. Ki kell szedni. Viszontlátásra, gyógyulást és minden rendben lesz. Hát így volt ez.
Előtte ültem három órát csontizotóp vizsgálaton. Belém fecskendezték a sugárzó anyagot és onnantól kezdve sem kisgyerek, sem kismama közelébe nem mehettem. Kisugárzásom oly erős volt, hogy az emberek csak úgy forgatták a fejüket: „micsoda nő!” Már elmúlt. Egy napig tartott. Eredmény még nincs, de nyilvánvalóan a csontjaim is szépek és egészségesek. Egyetlen dolog zavar. A vizsgálat tizenöt perciig tart én meg aludtam volna egy fél órát a gépben. Nem engedtek még egy kört menni.
Fogalmam sincs, mit vegyek fel holnap? Csak arról van fogalmam, hogy nem kell félni, hiszen a démonainktól félünk. A démonokat nem viszem magammal, egyébként is már elég legyengült állapotban vannak. Jobb nekik ha pihennek valahol a francban, távol tőlem.

Rohadt nagy a pofám - írom ezt ide utólag. Akinek van egy kis maradék drukkolása, kérem használja fel az érdekemben!
Köszönöm! Remélem soha senkinek nem kell ilyen esetben ezt viszonoznom. Ha mégis...aki ismer tudja: mindenhez értek, így bármiben segítek - ha kell.

2017. 09. 23.

A kórházi szettem isteni! Adtak itt hozzá kiegészítőket. Bal csuklómra azonosító szalag, jobb kézfejemre egy branül, amitől az egész kollekcióm erősen punk benyomást kelt. A műtét után arra ébredtem , hogy táskát is adtak. Ilyen kis üvegcse- szerű műanyagból, ami közvetlenül belém van kötve. A sebből folyik bele a dizájn. Tegnap még piros, ma már kicsit halvány vér színű. Nagyon kemény! Ezt lóbálom a kezemben, bárhová megyek. És megyek bárhová, mert menni kell, hogy ne legyek ödémás. Nem csinálok ide mellrák pornót, ezért nem illusztrálok képekkel.
Az arcomon kiütések, vénáim szintén punk-osak. Hajam szar - de legalább van.
Mindent összevetve: jól vagyok. Gondolok a tumorra. Vajon most valami folyadékban ücsörög és várja, hogy szétszabdalják? Remélem, hogy a vele együtt lévő Renáta sejtek, nem keverednek össze a rosszindulatú burjánzóval, mert akkor jöhet a vegyi bombázás.

Tegnap a műtőben azt kérte a műtősfiú, mutassam meg a hónaljamat, kell-e borotválni? (Adnak a kinézetre itt) Megmutattam neki, de mondtam hogy ha úgy ítéli meg hogy kell, megsértődöm. Epilálva van!

Mint látható immár ehhez is értek, ami történt velem. Ami nagyon megnyugtató: az orvosom szerint minden problémamentesen zajlott, és eddig minden nagyon biztató.
Hát akkor bizakodjunk! De én leginkább.

2017. 09. 24.

Arról sejtelmem sem volt, hogy itt az onkológiai intézetben amellett, hogy megoperálnak, injekcióznak, kötöznek, mellékesen egy személyiségfejlesztő tréninget is elvégzek.
Nem fogjátok elhinni, de van olyan ember, aki többet beszél, mint én. De,de!! Van ilyen. Őmellé fektettek.
Ezúton kérek elnézést mindenkitől, akit az őrületbe kergettem valaha is a szövegelésemmel! Kegyetlen lecke volt ez a négy nap nekem. Magamba szálltam, elgondolkodom a jövőbeni ezirányú megnyilvánulásaim tekintetében. Meggyőződésem, hogy a progresszív javulásom oka nem a jó immunrendszerem, hanem a védekező idegrendszerem, ami sikítva jelez a testemnek: gyógyulj, hogy ettől a fecsegőtől mielőbb megszabadulj!
Én ugyanis alig beszéltem itt.
Orvosi szakvéleményeket adtam, ágyakat beállítottam, fűtést szabályoztam. Beszèd kevés volt részemről.
Mondjuk, amit én beszélek mindig tartalmas, színes és okos.
Na de a Szulejmánhoz nem tudtam hozzászólni a négy nap alatt egyszer sem. Még éjjel kettőkor sem.

(Azt is megtudtam valamelyik hajnalban, hogy Orbán Viktor nagyon rendes, mert elintézte, hogy legyen úszásoktatás Üllőn)

folyt.köv.

keep-calm-and-fuck-cancer.png

4 komment

Kis nyári szösszenet

2017.06.18. 18:28

….messziről indulok…

Tavaly ősszel úgy döntöttem, hogy a magán nőgyógyászati vonal helyett, elmegyek az Onkológiára nőgyógyászhoz, talán az lenne a legjobb, ha házon belül lenne minden orvosom.  Így is tettem, kiültem a sorom, bejutottam, mondtam ,hogy szeretném, ha megvizsgálna, mert a Zitazonium (hormontabletta, amit 5 évig kell szedni minden mellrákon átesett nőnek) mellett fél évente javasolt a kontroll és januárban volt curet-em méhnyálkahártya megvastagodás miatt. . Mire ő nem túl kedves stílusban kiosztott, hogy ez hülyeség és honnan vettem ezt? Ez nem így van, a legújabb guideline szerint (persze ezt mindenkinek érteni kell, hogy mit takar), tehát NEM vizsgált meg. Nem fizetős, drága vizsgálatot kértem, egy egyszerű rutin nőgyógyászati vizsgálatot! Porig alázva, kiosztva távoztam. Snitt. (ez a bizonyos orvos már nem dolgozik az ott…na nem miattam….csak mint megnyugtató  info).

Idén tavasszal újabb időpontot kértem, ezúttal egy másik nőgyógyászhoz, szintén az Onkológián….mivel nem ismerem az ottani nőgyógyászokat, ezért ajánlottak valakit…ahogy ez lenni szokott…ismét kiültem a sorom (sorszámmal, kb 2 óra), illedelmesen köszöntem belépésemkor. Elmondtam újra, hogy miért jöttem. Kérdések halmaza, a választ ímmel-ámmal megvárva…ismét alázó stílusban…ismertek,  elég határozott, nagyszájú Nő vagyok…de egy pillanat alatt nulllának éreztem magam. Ok, ő legalább hajlandó megvizsgálni. Remek! Asztalra föl, lábak szét…mindenképpen felemelő, de pláne egy ilyen kedves, türelmes orvossal szemben. Éppen hogy csak „betekint” és közönyös hangon közli, hogy: Magának van egy kb 5 cm-es polipja a méhszájon! Mire én: És ez mit jelent pontosan, nagy a baj, mit kell tenni? Ekkor már csendesen potyogtak a könnyeim…úgy az egésztől egyben…gondolom, van, olyan, akinek ez ismerős…bízom benne, hogy csak keveseknek! Hiszen ki szereti, ha megalázzák, egy ilyen intim helyzetben…?

Ok, asztalhoz visszaülünk, kérdések kavarognak a fejemben…de nem merek megszólalni (ÉN! Nem merek megszólalni!!!) Fel sem néz a papírjából, így kommunikál velem. Mindig is szerettem ezt a stílust! Olyan emberi, empatikus…rendben jövő szerdán műtét…mondom, megnézhetem a naptáramat, hogy jó-e az időpont? Mégiscsak dolgozom….meg minden…ok, szerdában maradunk. Nagyon óvatosan, nagyon alázatosan kérdezem, hogy ő fog-e műteni? Mire ő (rám se nézve, mogorván): vagy én, vagy egy kollégám….nesze neked…egy óriás info halmaz… távozom…rohanok dolgozni, mert nem szoktam szabadnapot kivenni ilyenekért…beülök a kocsiba és csak sírok…porig alázva, megrettenve, bizonytalanul…én értem, hogy sok a beteg, én értem, hogy Ő is ember, én értem, hogy neki is lehet rossz napja…MINDENT értek. De, hogy őszinte legyek…engem, ezen az oldalon, az elmúlt 4 évben megélt szarságokkal, fájdalmakkal, műtétekkel, kezelésekkel, tűszúrások százaival  ez mind NEM érdekel!!!

Snitt.

Kvzom a törzshelyemen, nincs jó kedvem, merengek…csörög a telefonom. Egy nagyon kedves barátnőm hív…kb a második percben leveszi, hogy valami nem stimmel. Elmesélem a sztorimat…mire Ő így: Bori, te normális vagy??? Eszedbe ne jusson ehhez a dokihoz műtétre menni. Miért nem szólsz, hogy segítségre van szükséged? Pont te, aki mindig, mindenkinek segítesz? Pityergek…jólesik a törődés! Ajánl egy másik orvost, akiben ő maximálisan bízik. Én pedig nagyon hálás vagyok neki!!!!! Mivel neveket, soha….ezért innen is, most is HÁLÁS KÖSZÖNETEM NEKED DRÁGA a törődésért!!! A sors küldött aznap, pont akkor hozzám…

Újabb orvosi rendelő, kedves, barátságos férfi. Megvizsgál alaposan, ultrahangot is készít. Az első percben érzem, hogy JÓ helyen vagyok. Ezt már csak tetézi, amikor a kezemre teszi a kezét, a szemembe néz és ennyit mond: Nyugodjon meg Bori, minden rendben lesz. Ez nem nagy baj, de ki kell venni a polipot és kell csinálni egy újabb curet-et. Ennyire van szüksége egy embernek, amikor számára ismeretlen helyzetbe kerül egyik pillanatról a másikra. És azért valljuk be, ezt csak tetézi a kórelőzmény. Mert nekem senki ne mondja, hogy aki egyszer megjárta a rák nevű poklot, az nem lesz sokkal „félősebb”, gyanakvóbb? Azért ez érthető szerintem. Mert ugye, addig jó, amíg nincs sehol semmi olyan betolakodó, akinek nem kéne ott lennie :-) És én NEM akarok megint műtétet, és minden fincsiséget, ami ezzel együtt jár…altatás, branül…stb…na ja…

Egyeztetünk egy időpontot, és hálásan, megnyugodva távozom. Boldogan mesélem a kolléganőmnek az újabb fejleményeket, aki már mindent végig csinált velem-mellettem az elmúlt 4 és fél évben. Ő is velem örül!!! :-) Műtét sikeresen megtörtént, április 19-én, szövettan negatív :-) Újabb léc sikeresen átugorva!

Snitt.

Másfél éve tudom, hogy lesz mégegy műtétem, de valahogy toltam a dolgot….ismeritek, mindig volt/van valami, ami fontosabb…és nem nagyon kívánkoztam újra a műtőbe, de ugyanakkor zavart, mert ez igazából már „csak” szépészeti műtét. Talán pont ezért próbáltam elodázni…ha nem életveszélyről van szó, akkor nehezen veszem rá magam az újabb kórházi befekvésre. No de erőt vettem magamon és kértem időpontot. A nagy nap: június 8. Persze, amikor ezt az időpontot egyeztettem az orvosommal, akkor még nem tudtam, hogy polipom lesz/van és áprilisban is lesz egy műtétem. Az élet már csak ilyen. Dobálja a lapokat, egyiket a másikra.

A későbbiek miatt itt kell megemlítenem, hogy tudtam, hogy június 14-én Madridba kellett utaznom munkaügyben. De mivel ezt a műtétet eddig ambulánsan végezték, gondoltam nem lesz ezzel semmi gond. Egy hét sok idő, én gyorsan regenerálódom, minden perfekt lesz :-) És amikor lefoglaltam a repülőjegyet, akkor úgy döntöttem, hogy maradok egy napot pluszban az eredeti egy nap mellé, hogy picit lássak is a városból. Soha még ilyet nem csináltam, mindig csak egy napra utaztam abba a városba, ahol éppen a közgyűlés volt, aminek a menetrendje a következő:  iroda-reptér-szálloda-feszengős vacsora-meeting angolul-pofavizit-reptér-haza-másnap munka. Szóval, valamiért pont most döntöttem úgy, hogy ráhúzok egy napot a saját pénzemből és élvezem az életet :-)

No, közben megtudtam, hogy már nem ambulánsan végzik ezt a műtétet, hanem egyet bent kell aludni. Még ekkor sem gondoltam semmi „rosszra”. A műtét lényege, hogy leszívnak zsírt az oldalamról és feltöltik a mellrák során elveszített, majd helyreállított cicimbe, ettől remélve, hogy jobb lesz a vérkeringés és nem lesz olyan piros alul. (hangsúlyozom, ez az én döntésem volt, engem zavart már egy ideje!) Barátnőim a drágák, kedvesen ajánlgatták, hogy bevisznek és hazahoznak, de mondtam, hogy szükségtelen, mert ez egy „kis” műtét :-) ezért aztán, 8-án (csütörtökön) 5-kor szépen befejeztem a munkát az irodában, majd vacsoráztam egy finomat a Marosban, aztán bevittem magam a kórházba. És mert az élet már csak ilyen, mit gondoltok melyik szobába kerültem? Hát a 308-asba. Pontosan ebben a szobában feküdtem 2012. novemberében, amikor elveszítettem a mellem és megszabadultam a daganattól. Akkor a folyosó felőli ágyat kaptam, most az ablaknál lévőt. A szobatársam egy drága, fiatal lányka, akinek szintén másnap volt a műtéte, csak Ő most van az út elején….a szívem szakadt meg érte….IS….mint minden nőért, aki átesik ezen a borzalmon!

 

img_5284.JPG

Szoba kilátással...

Ő már várt, mert mondták neki, hogy engem nyert meg szobatársnak :-) sokat beszélgettünk, nevettünk, szomorkodtunk..este összebújtunk az ágyamban (ez titok), és zenét hallgattunk…még akkor is mennyire nehéz támaszt nyújtani, bátorítani a másikat, ha te már végigjártad az utat…

Csak remélni tudom, hogy picit tudtam segíteni a puszta jelenlétemmel, szavaimmal…tapasztalataimmal…

Június 8. A jól megszokott hajnali ébresztő, fürdés a fertőtlenítővel, berajzolás az orvossal, aztán várakozás, majd branül behelyezés. Amitől a legjobban félek az egész műtét során. A félelem tárgya pedig csak annyi, hogy a jobb karomban elégtek a vénák a kemótól, egyetlen működő vénám van az alkaromon alul, de ettől mindenki tart, mert azt gondolják, hogy az fáj nekem, ha oda szúrnak…azért sikerül meggyőznöm a nővérkét, hogy bátran szúrjon oda. Próba….nem sikerül. Ok, jön a másik kéz (a műtéti oldalon nem szoktak szúrni, csak ha muszáj), első próba, úgy tűnik, siker :-) branül bent. Nővérek el. Másik nővérke jön. Ámulva kérdezi, hogy ez mi?? Nem a vénában van!! Hát akkor hol bakker?? Ok. Branül ki, újabb próbálkozás ugyanezen a kezemen, csak másik helyen. És akkor jön, amitől rettegtem. Idegbe talált. No, ha valaha éltetek legmélyebb zsigerekbe ható fájdalmat, ez az! Olyan, mint az áramütés (bár abban még nem volt részem, de ilyennek képzelem), eszelős nyilalló fájdalom! Egyszer volt már benne részem, egy rutin labor kapcsán…üvöltve, sírok, hogy szedje ki azonnal…ki is húzza…elnézést kér…próbálom megnyugtatni, hogy ez nem az ő hibája, hanem a hülye vénáimé…no ekkor a harmadik sikertelen szúrás után úgy döntenek, hogy fölhívják az anesztest hozzám :-) megváltás!!!! Jön, szúr, siker! Branül bent!!!! :-) De valamiért a másikat is bent hagyják, tehát két branüllel dolgozom bent létem alatt. (a képek magukért beszélnek, ami persze nem dráma, de fájdalmas, ronda, pont, mintha belőttem volna magam…alig bírok hozzáérni, olyan érzékeny, de kenegetem Lioton géllel…ha más nem, pszichésen biztosan használ)!

img_5329.JPG

Branül hegyek...

Amikor reggel berajzolt az én drága életemet 4 és fél ezelőtt megmentő orvosom, mindent részletesen elmondott, hogy mi fog történni, többek között azt is, hogy a másik (jobb) mellemet is újra megigazítja kicsit…ami újabb két vágás, öltések…hálásan elfogadtam a javaslatát, akkor még nem fölmérve, hogy ezáltal mindkét oldalon műtve leszek, tehát minden picit több, fájdalmasabb.

Miután megnyugodtam, kiderült, hogy első leszek, mert aki első lett volna, annak még valami vizsgálatra kell mennie…csodáááás!!! Ezek a nagy dolgok ott bent…nem kell órák hosszat étlen-szomjan, izgulva várni az ágyban, hogy mikor jön érted a zöldruhás..(jelen esetben kék) 

És jött, igen, megint Ő, mint 2012-ben, az én drága Doma barátom! Egy szál bugyikában fölpattanok az ágyra, ő betakargat és már tol is…és közben simogatja az arcomat, és nyugtat, hogy most is minden rendben lesz…liftbe be…liftből ki…műtőbe be…sürögnek-forognak az emberek…karok kétoldalt lekötve…még hallom, hogy a fejem fölött beszélgetnek, hogy valami nem stimmel a szívemmel…hmmm….nem tudok róla…kérdezik, hogy észrevettem-e már, hogy néha kihagy a szívverésem…mondom, nem eddig nem tűnt föl… J de már közelít a hőn áhított maszk és én már alszom is…ébredezés, kómázás, fájdalmak…az én drága szobatársam délután kerül sorra.mire visszahozzák, én már magamnál vagyok teljesen. Szeretnék odamenni hozzá, hogy fogjam a kezét és simogassam a fejét, de nem kelhetek föl…sírdogál, kómázik…istenem ezek a legfájdalmasabb könnyek, amiket valaha láttam…kérem, hogy tolják oda az ágyamat az övé mellé…de nem lehet…sajnos…a szívem szakad meg…látva lekötözve a mellkasát, ahol az egyik oldalon van domborulat, a másikon nincsen…vele sírok én is…felkavar engem is….újra a felszínre törnek az emlékek…nem hittem volna, hogy ennyire…hiszen annyi mindent láttam, megéltem az elmúlt években…és mégis…így csak szavakkal tudom nyugtatni…és bízom benne, hogy még alszik pár órát…addig sem kell szembesülnie a valósággal…

img_5318.JPG

Doma, az én őrzőm, vigyázóm, aki még délután is bejött meglátogatni :-) hálám neked!

 

Engem másnap hazaengednek, kötésekkel, antibiotikummal, vérhigító szurival ellátva (úúúúútálom). Hazaviszem hát magam, szépe, lassan, óvatosan…otthon aztán jól szemügyre veszem magam a nagy tükörben…a melleim szépek…de az oldalam, kékeslilássárgászöldes színekben pompázik, ahonnan leszívták a zsírt. Olyan érzékeny, hogy nem bírok hozzáérni, az is fáj, ahogy a bugyikám pántja hozzáér…megint egy újabb fajta fájdalommal barátkozom össze…mert ugye attól nem lesz jobb, ha még utálom is..pihegés, alvás, regenerálódás…

Kriszta barátnőm tanácsára, a vénáimat kenegetem Lioton géllel, az oldalamat pedig Feketenadálytő krémmel…éppen hogy csak hozzáérek…esténként hasba szúrom magam a vérhigítóval…szép az élet :-) 

img_5347_2.JPG

...oldalam...

img_5380.JPG

...karom...

Június 14. szerda, irodából 2-kor ki a parkolóba, onnan a reptérre. Kicsit izgultam, hogy nem fognak-e belekötni a vérhigító szurikba, de semmi nem volt. Jeleztem az átvilágításnál, hogy van nálam két ilyen, mire a pasi, hogy nem gond és megkérdezte, hogy hova megyek? Mire én, Madridba. Mire Ő: szuper, várjam meg, ő is jön 2 hét múlva :-) ennyit a fölösleges izgalmakról :-)

img_5386.JPG

Vérhigító szuri

 

Végre elfoglalom a jó kis helyem az 5F-en, az ablaknál, ajtó csukódik…de csak nem akarunk indulni…jó 10 perc múlva a kapitány tűnik föl…ajajajjjj….rosszat sejtek…nagyon udvariasan, nyugodt hangon közli, hogy van egy kis gond. (itt és ekkor még nem gondoltam, hogy mennyi kaland vár még rám) Egy kisgépnek fölszállás után gondjai adódtak, ezért vissza kellett fordulnia és le kellett szállnia. A gépet pedig most bevontatják a kifutóról, ami előre láthatólag 1 óra várakozást jelent. Az egész repteret és a légteret lezárták :-( se le, se föl. Csökkentve a feszültséget, felajánlja, hogy 4-5 fős csoportokban, meglátogathatjuk a pilóta fülkét. Kedves gesztusnak és jó taktikának gondolom. Én nem állok be a sorba, mert már volt szerencsém egyszer belesni a kulisszatitkokba, így hát ülök türelemmel a helyemen. Hallhatóan a fél gép kiposztolja a FB-ra, hogy lezárták a repteret…érdekes világban élünk…no, de röpke másfél óra várakozás után, végre kigurulunk és huss, irány Madrid :-)

És a felhők fölött mindig kék az ég :-)

img_5393.JPG

 

10-kor landolunk, örülök, hogy végre odaértünk, elég volt az egész napos rohanásból, sebeim fájnak, reménnyel telve lépek az érkezési terembe és hevesen keresem a nevemet tartó személyt, akinek várnia kellene. Mondanom sem kell, a kutya se várt rám. OK, semmi pánik, keressük meg a helyi Wizz Air pultot, majd ott segítenek. Nincs Wizz Air pult. Ok, hívjuk föl a transfer foglalási papíron lévő telefonszámot. Ez nem játszik, mert a telóm ekkorra 5 %-on állt (persze egész nap rohanás, idegeskedés volt az irodába, naná, hogy nem tettem föl töltőre). Ok, semmi gond, keressünk egy nyilvános fülkét és onnan hívjuk föl a megadott számot. De nincs nálam apró, sőt papírpénz sem…irány vissza a bankomat, pénz felvét. Már éppen indultam volna keresni a nyilvános telefont, amikor arra gondolta, hogy visszamegyek mégegyszer az érkezéshez, hátha ott van az emberem….és láss csodát, megpillantom a nevemet a táblácskán :-) óriás mosollyal az arcommal üdvözlöm a hatvanas éveiben járó uriembert és mondom, hogy én vagyok az én J ő is örül, én is örül. Kilépünk a reptér épületéből, ahol nappali világosság este 10-kor és arcomba vág a 40 fokos hőség. Végül fél 9 helyett, fél 11-re oda is érünk a szállodához. Nyomunk egy szelfit Miguellel, az én jótevőmmel, majd becsekkolok. A közös vacsorát lekéstem, de erőm sem lenne már menni sehova. Battyogok a folyosón, keresem a szobámat, felderül az arcom, amikor megpillantom a számot az ajtón. Bedugom a kártyát, de nem akar nyílni, ebben a pillanatban egy férfi mögöttem megszólal, hogy ez az ő szobája… :-) így szencségelés helyett, hangosan nevetek és sűrűn elnézést kérek, hablatyolok, hogy kicsit fáradt vagyok és elnéztem a számokat… :-) ő csak mosolyog…na ez se százas, gondolhatta magában…megleltem ám a saját szobámat, véééééégre!!!! Az ablakom pont a csodás belső kertre néz, hivogatóan szépséges, így gyorsan hasba szúrom magam, bekapom a bogyóimat és lemegyek. Isteni jéghideg narancslevet kortyolgatok és csak ülök. Élvezem az érzést:  dolce far niente :-)

img_5398.JPG

Miguel

img_5399.JPG

A csodás belső kert

Másnap ½ 10 közgyűlés, pasik öltöny, nyakkendő…én egyszerű, ámde nőcis földig érő, kedvenc szürke ruhámban, fehér stólával feldobva. Azt nem kell senkinek sem tudnia, hogy azért vagyok ebben a ruhában, mert a derekamon semmit nem tudok elviselni a fájdalomtól, és hogy kék-zöld vagyok, a melleimet pedig friss öltések garmada díszíti J mosolygok, mindenkit üdvözlök, elfoglalom a kis piros-fehér-zöld zászlóval jelzett helyemet, majd végighallgatjuk a 2 órás ülést (in english – of course)! Gyorsan végzünk, utána fingerfood ebéd gyanánt, Spanyol finomságokkal :-) Kv a csodás belső kertben, trécselés…én természetesen az Olasz főnökkel szeretek barátkozni, aki Rómából érkezett…nem is értem, vajon miért? :-)

img_5403.JPG

 

Ezzel véget is ért a kötelező rész, fellélegzem, búcsút veszek a többiektől és irány a másik szálloda, ahol foglaltam egy éjszakára egy szobát magamnak (pontosabban egy barátom foglalta nekem)! Elcsattogok a közeli buszmegállóhoz, addigra már újra 40 fok van odakint. Vonszolom magam és a kis gurulós bőröndömet….sebeim sajognak…Sofőrnél mégegyszer érdeklődöm, hogy biztos-e, hogy jó irányba megyek, mire ő nagyon készségesen mondja, hogy igen :-) Jó sokat kellett menni, mivel a végállomásig mentem. Bár halványan érzem a légkondi hüsijét, azért azt is érzem, hogy a hátamon hogyan gördülnek le az izzadság cseppek, a kötéseim csurom vizesek…mert ugye, köztudott, hogy 4 éve mindenhova legyezővel járok a hormongyógyszer csodás mellékhatásaként folyamatosan hőhullámaim vannak (doki mondta amikor elkezdtem, hogy 1 év múlva megszűnnek…ennek mindjárt 5 éve), no mikor nincs nálam legyező? Na mikor? Madridban, a 40 fokban :-) a mákos fejemmel, ügyesen otthon hagytam.

Végállomástól kb 10 perc gyaloglás, vonszolom magam…pedig, aki ismer, tudja, hogy imádom a meleget, a nyarat, a napot…amolyan „summer woman” vagyok….(ezt most találtam ki, bocsi minden perfect angolostól) de ez még nekem is sok (k)! Kis segítséggel, rátalálok a hostelre a főtér kellős közepén. A harmadik emeleten van. Bori nem száll liftbe, mert parás…kivételt képez ezalól, ha a 30. emeltre kell menni :-) Megmászom hát az emeleteket, kedves fiatal lány fogad…lihegek…mutatom a foglalást, kedvesen a szobámhoz irányít. Megváltás, tiszta, rendes, egyszerű….véééééégre lehuppanok az ágyra és kifújom magam.

img_5448.JPG

Snitt.

Egy óra pihengetés után belevetem magam nyakig Madridba, ha már itt vagyok és így alakult, megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Sétálok (vonszolom magam), gyönyörködöm a csodás épületekben, mindent lefotózok, megiszom több liter vizet. Kvzom, zenét hallgatok, egyszerűen élvezek minden pillanatot :-) Betérek néhány (jóóó sok) cipőboltba is, mert ugye a NŐ azért előjön belőlem még így is…meg persze az üzletekben finoman hűsít a klíma :-) na jó meg azért, mert cipőmániás vagyok…igen, bevallom őszintén, az vagyok :-) Carrie Bradshow ikertesója vagyok ebből a szempontból :-) ennyi cipőt egy városban még nem láttam :-) és hát az egyik szépség utánam kiabált, hogy hozzam magammal, mert nem járt még Budapesten :-) megszántam, elhoztam…szépséges, ugyiiii? :-) Persze a Sárától kikaptam, hogy már megint vettem egy cipőt...

img_5451.JPG

 

Este 10 körül, amikor még mindig minimum 35 fok volt, beültem vacsizni egy közeli helyre, és miközben valami isteni, indiai féle csirkés-tésztát falatoztam, sötét felhők kezdtek gyűlni az égen, és jó nagy szél kerekedett…ó gondoltam, van Isten, nemsokára leszakad az ég és kicsit talán lehűl a levegő….ebből sajna csak az orkán szerű szél maradt meg, ami minimálisan javított a klímán :-) lévén, hogy a mediterrán országokban ez idő tájt kezdődik az élet, így én is sétálni indultam és nemsokára görkoris srácok bemutatójába ütköztem. Óriási tömeg állta körbe őket, és valami lélegzetelállító műsort nyomtak le :-) imáááááádtam…amikor látod rajtuk, hogy örömmel csinálják, amit csinálnak, élvezik és mega-giga ügyesek :-) a következő sarkon meg 3 táncos srác adott műsort….áááááá de jók voltak ők is :-) nem tudom, ti hogy vagytok ezekkel a dolgokkal, de én megőrülök ilyenkor, tapsolok, kiabálok, imádom!!!! :-)

img_5475.JPG

 

img_5480.JPG

Nyüzsgő főtér, sötét felhőkkel

 

És ezután jött a nap fénypontja, végre letusoltam és átkötöztem a sebeimet :-) ez maga volt a megváltás!

Másnap újra belevetettem magam a városba, csak most egy másik részen kavarogtam…csodás terek, templomok, házak, piac…vicces, mert a házfalak mellett közlekedik mindenki (akinek esze van), ahol jobb esetben van 40 cm árnyék :-) napállástól függően. Éppen pihegtem egy árkád alatt, amikor a következő jelenet játszódik le előttem: két 80 év körüli joviális úriember (mindkettőnek nagyothalló készülék a fülében, vélhetően testvérek) megáll tőlem 1 méterre és szemmel láthatóan búcsúzkodni kezdenek, ölelés, puszi…ne kérdezzétek, hogy miért, én már ennél a pontnál sírtam…majd az egyik elindul az egyik irányba, távolodik, a másik áll mellettem és követi a szemével a távolodó alakot…ahogyan én is…és mindketten feszülten várjuk, hogy megforduljon és intsen…amikor már egészen távol van, megtörténik a csoda…visszanéz és int egyet…a mellettem álló úriember pedig összeüti a két kezét, mintegy megköszönve, hogy a másik megállt és visszafordult…én meg csak álltam ott Madrid kellős közepén és sírtam, mint egy gyerek…aki most megkérdezi, hogy miért….az ne olvassa tovább ezt a bejegyzést…mire feleszméltem, a másik úr is eltűnt mellőlem…

img_5514.JPG

 

Én pedig tovább andalogtam, nézelődve, ámuldozva, minden utcatáblát lefotózva :-) dél körül már megint nagyon melegem volt, pedig csak 38 fok volt, ezért beültem egy újabb kvzóba, ami egy csodás épület előtt volt és nem kis örömömre ventillátorok fújták a vízpermetet. Óóóóó, gondoltam, ez az én helyem :-) ahogy ott ücsörgök és élvezem a hüsit, kvzgatok, iszogatom a kis vizemet, egyszercsak megáll előttem a hely tulaja egy kancsó valamivel és egy pohárral, hogy kérek-e? Kérdezem, miért mi ez? Mire ő: pepino…hát az klassz, de én nem érteni spanyolul…abban a másodpercben jött gugli a barátunk és mutatja nekem a képet…óóóóóó kígyóuborka…már értem…persze, hogy kérek…isteni, hideg, hűs üdítő ital J majd szépen végigkínálja a többi asztalnál ülő vendéget is :-) viccelődünk, pepino fresco… :-) aztán kiáll az utcára és a járókelőknek kínálja a hűsítő nedűt…tanulmány ezt figyelni…az emberek reakcióit…van, aki meg sem áll, meg sem hallgatja, van, aki meghallgatja, de elutasítja és vannak persze, akik örömmel elfogadják az ingyen kínált itókát :-) egy párocska be is tér és leül ebédelni :-) így kell vendéget csalogatni 40, bocs nem, 38 fokban :-) És ezzel az egész megmozdulásával mosolyt csal az én arcomra és a többi ott ülőére is! Ülök, mosolygok, zenét hallgatok, és megint csak ÉLEK és élvezem az élet apró (nekem nagy) örömeit! Kit, mi tesz boldoggá…mitől van harmónia a lelkében…én ezektől nagyon jól tudok lenni :-)

img_5575.JPG

Jose és az uborkás víz contra Bori

img_5568.JPG

 

Lassan fizetni készülök, mert illene még róni Madrid utcáit, ha már ilyen jó dolgom van, hogy egyáltalán itt lehetek…jelzem, hogy fizetnék…telnek a percek, csak nem jön a számla….helyette egy pohár roséval kínál a kedves Jose (mert ez az ő neve), kedvesen visszautasítom, mondván nem iszom, de kérem a számlát…megint percek telnek el, semmi…egyszercsak megjelenik és letesz elém egy újabb cappuccinot :-) akkor már nevetnem kell…bókol…kedvesen, nem nyomulósan, egyszerűen csak annyit mond: I like your eyes! Megköszönöm a kedves bókot és jelzem, hogy várom a számlát :-) Végül megérkezik, persze csak egy tétel van rajta, kettő helyett, mondom, hogy ez így nem lesz jó…végül megalkudunk az árban :-) és érzékeny búcsút veszünk egymástól…és még a lelkemre köti, hogy ha legközelebb Madridban járok, térjek be hozzájuk újra. Ezt meg tudom ígérni :-) apró kis semmiség :-)

Mindenesetre, ha Madridban jártok, térjetek Jose-hoz, a La Imprenta (La Bolsa 10) nevű csodás helyre!

Hát így. Délután újabb csodás helyek felfedezése, több liter víz elfogyasztása…majd 5-kor magamhoz veszem kis bőröndömet és elindulok abba az irányba, amerre küld a hostelben a lány. Mondván onnan indul a reptérre a busz. Kb 10 pec gyalog. Szuper, az nem sok….no nem vagyok egy lassú csaj, de mint említettem, Madridban inkább csak vonszoltam magam…jó 25 percet gyalogolok, szorosan a falhoz tapadva, szigorúan árnyékban, kerülgetve a többi rutinos helybélit :-) mindenhonnan folyik a verejték…végre megtalálom a bizonyos helyet, ahova 5 perc múlva kéne érkeznie a busznak a menetrend szerint. De nem akar jönni….egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, persze semmi ülőalkalmatosság…várok türelemmel…10 perc, 20 perc….semmit…többen föladják és taxiba vágódnak. Én még bírom, bár már nehezen, de ráérek még. Dög melegem van, sebeimet is érzem megint…na szóval értitek. Legalább víz volt nálam :-) És láss csodát, 40 perc késéssel feltűnik a busz a távolban :-) van Isten – megint csak. Lehuppanok az első üres ülésre és vééégre kifújom magam a légkondis buszban.  20 perc múlva már a reptéren vagyunk, ahol még nem lehet becsekkolni, mert korán van (na ezért nem szoktam 2 órával kimenni soha, csak most már szinte „menekültem” a meleg elől). No de leülni sem lehet, sehol egy szék, pad vagy bármi….csak a föld. Ezt most ebben az állapotomban és a fehér gatyómban nem vállaltam…így maradt a kinti pad lehetősége megint a 38 fokban :-)  csiga lassúsággal eltelt az egy óra, kinyitották a pultot, csekkin ok, ahol megpróbálták velem újra kifizettetni a már itthon kifizetett reptéri csekinn árát :-) irány a kapu. Ott még másfél óra várakozás, majd végre a gépbe, ahol kivételesen kértem segítséget (mert többen a lelkemre kötötték, hogy ne emelgessem a csomagomat a friss sebeimmel és betartottam) a csomagom elhelyezésében. Természetesen innen is késve indultunk, de ezen már meg sem lepődtem…fél 1-kor már álltam is a Ferihegyen, 20 fok hőmérséklet különbséggel és vártam a sofőrt, hogy értem jöjjön és elvigyem a kocsimhoz :-)  fél 2-re végre hazaestem és kinyúltam az ágyamban…

Hát így esett az én kis madridi kiruccanásom, ami valójában másfél nap volt, de nekem úgy tűnik, mintha egy hetet töltöttem volna ott. Azt hiszem kimaxoltam (ez a trendi most, ugye?), és végül minden rendben volt, sebeim köszönik jól vannak, vénáim gyógyulnak, már csak halványlila színekben játszanak :-) csodás élményekkel gazdagodtam újra és nem bántam meg, hogy így alakult.

Tegnap meg ma pedig kipihentem magam, mert holnap vár az iroda :-)

Hálásan köszönöm az orvosomnak, a nővéreknek, a műtős barátomnak, a látogatóimnak, a barátaimnak  és mindenkinek a sok segítséget, támogatást és törődést! Most egy 40 évig NEM szeretnék műtőbe menni (ez alól kivételt képez, ha életveszélybe kerülök) :-)

Carpe that fucking Diem

 

img_5411.JPG

 

img_5433.JPG

img_5508.JPG

        

img_5589.JPG

 

img_5406.JPG

 

img_5539.JPG

img_5532.JPG

 

img_5517.JPG

3 komment

Én kérek elnézést!

2017.01.21. 17:36

Napok óta gondolkozom, hogy reagáljak-e vagy ne az alábbi kampányfilmre. Pont 4 napja kering a Fb-on, mára közel 9 000 ember látta...azt szokták mondani, a negatív reklám is reklám. 

Mostanában kicsit próbálom távol tartani magam eme csodás közösségi portáltól, mert őszintén bevallom, sok lett. Nem tudom, más hogy van ezzel, én valahogy mostanra telítődtem. Talán páran észrevettétek, ezúton is szeretnék mindenkit megnyugtatni, köszönöm szépen, jól vagyok :-) 

Csodás napokat töltöttem a lányommal síeléssel, reggeltől-estig toltuk, jókat hüttéztünk, nevettünk, beszélgettünk, kisimultak a ráncaim....szóval töltődtünk rendesen :-) 

Szerdán este jöttünk haza, felpörögve. Miután elpakolásztam, és Sára elment a barátjához, bekucóztam a jó kis kanapémra és gondoltam, röviden "felnézek" a fészre (bár ne tettem volna) megválaszolom az üzeneteket...stb

És akkor megpillantottam az ország legnagyobb rákbetegeket segítő, támogató szervezetének a kisfilmjét, melyben többek között az én támogatásomat is kérik az adóm 1%-nak felajánlásával. 

A filmben elítélt vagyok.  - MI VAAAN?

Az ítéletem pedig RÁK! - köszi

Indoklás: nem sportoltam és egészségtelenül éltem! - éppen csak 6 éves korom óta sportoltam versenyszerűen 2 sportágban...

(tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a bírónőt alakító színésznő, maga is átesett a mellrákon - valóban elvállalt egy ilyen szerepet és valóban elhagyta ez a mondat a száját?)

A film szerint kaphatok egy második esélyt a szervezet segítségével. Ez fantasztikus hír!

Senkit nem szeretnék megbántani, nem tisztem ítélkezni, de ezt a filmet kikérem a magam és minden rákkal diagnosztizált ember nevében! Legyen akár gyerek vagy felnőtt! Ennél ostobább, megalázóbb dolgot ritkán hallottam! Bízom benne, hogy mire ez a bejegyzés felkerül a hálóra, a kisfilm lekerül és a szervezet elnézést kér a hibáért!

Káromkodhatnék, de nem teszem. Kérhetném a média segítségét, hogy szedje ízekre az említett szervezetet, de nem teszem. Egy jó ügyvéd segítségével könnyedén beperelhetnénk őket, de nem teszem. 

Én - Halom Bori - elnézést kérek minden érintettől, szégyen, hogy ilyen megtörténhet!

(áldom az eszem, hogy pár évvel ezelőtt nem vállaltam el a felkérésüket egy hasonló kampányfilm kapcsán)

 

Mindenkinek, mindenből a legjobbakat kívánom! 

CARPE DIEM

 

https://www.facebook.com/rakliga/?fref=ts

 

 

 

 

 

 

2 komment

Ilyet sem csináltam még, hát most eljött az ideje. Alábbi bejegyzés egy ún. vendégposzt. Jó olvasást! :-)

Kata egy éve hívott fel telefonon, ismerte a blogomat, sorstárs ő is, de akkor gyerekkori ismerősének keresett hospice-t, bárhol érdeklődött hozzám irányították segítségért. Közreműködtem, és sikerült gyorsan helyet találni, de sajnos már nem tudtam meglátogatni a barátnőjét. Innen az ismeretség. Bár személyesen nem találkoztunk, írását szeretettel ajánlom nektek, melyben a fizikai gyógyítás mellett a lelki gyógyítás erejéről ír most.

Blogja: http://edesszabadsag.com/

 

kata.jpg

Kata :-) 

 

Ha egy pszichológus azt mondja legyen vége a terápiának mennyire mást jelent, mintha az onkológus mondaná ugyanezt. Mindkettő azt jelenti nem tud már segíteni, de azért óriási a különbség. Első esetben nem tud már hozzátenni, mert meggyógyultál, legalábbis lelki értelemben jó úton haladsz, míg a másik helyzetben nem tud már hozzátenni, mert nem jó irányba haladsz az eredmények alapján, meg fogsz halni.

Réka, az onkopszichológusom, elengedte a kezem. Először rosszul esett, kicsit megijedtem most mi lesz velem, eddig ott jött mellettem csitcsetelve a biztosító kötéllel, most meg egyedül mászok tovább szöges cipőmmel a jéghegyen, aminek csúcsa ködbe burkolózik a drámai hatás kedvéért. Innen enyém a kihívás gyönyöre és a végén a megérdemelt arany ér(d)em, az élet hegyének olimpiáján nincs osztozás a dobogón. Persze bármikor hívhatom és fenn is tartottam magamnak a kiskaput a találkozásra, ha úgy érzem szükségem lenne rá, de lezártuk a terápiát.

Sok országban, Magyarországon is számos helyen, többek között a Debreceni Klinikák Onkológiáján a tb támogatott onkopszichológiai terápia része az orvosi kezelésnek, mert így a kerek a gyógyítás. Ez így leírva elég egyszerűen hangzik, a gyakorlatban nem éppen rózsaszín álom a megvalósulása, és anélkül, hogy belemennék a részletekbe miért nem olajozottan működik a dolog, röviden: nem az onkopszichológusokon múlik, miért nem jut el minden beteghez az információ, amennyiben ez igénybe vehető.

Én is össze-vissza kanyarokkal kötöttem ki náluk. Pedig tárt karokkal várják a betegeket, akik lelki szinten is kezükbe szeretnék venni a gyógyulásokat a szakemberek pedig professzionális módon végzik a feladatukat. Segítenek!

A pszichológus és a Simonton terápia bizonyítottan sokat hozzá tud tenni a gyógyuláshoz.

Rékával nem indult valami szívmelengetően a kapcsolatunk, de hát ez nem is várható el attól a szituációtol, ahogy először találkoztunk. Az onko-team találkozóról szaladt ki hozzám, ahol hosszú megbeszélés után megvolt az ítélete a nőgyógyászokból és onkológus szakemberekből álló bizottságnak mi legyen velünk, a babával a hasamban és velem. Én megfagyva rogytam le az első utamba kerülő székre miután kijöttem a tárgyalásról. Akkor jött oda bemutatkozni.

Biztos voltam benne, nem akarom többé látni ezt  kis fehér köpenyes fiatal valakit, átadott egy névjegykártyát és mondta, keressem, ha szeretnék pszichológus segítséget. Mégis mit tudna ő segíteni? Nem érti? Rákos vagyok, és itt a gyerek a hasamban. Nem, én ennél többre vágytam. Minimum arra valaki állítsa meg a világot, küldjön fel az űrbe a családommal együtt és hagyjon engem békén mindenki, mindörökre, vagy ha ezt nem is kapom meg, csapjon agyon egy tégla azonnal, mert én nem bírom ezt a terhet. Nem, nem a fiatal pszichológushoz kérek én időpontot, hanem egyenesen a jóistenhez.

Egy hét múlva, mielőtt csöpögött belém az első kezelés elixírje ott ültem Rékánál, majd kisebb megszakításokkal heti, kétheti rendszerességgel találkoztunk onnantól kezdve. Másfél év telt el.

Tetszett a terápia stílusa, leginkább ahogy emberként és nem betegként kezeltek. Kézzel fogható volt milyen alapon működik, amivel én messzemenőleg tudtam azonosulni, láttam benne a fejlődés(eme)t. Maga a technika a képzelőerőre épít, ami nekem nagyon bejött. Megtanított megnyugodni, ami tudást egy idő után elő tudtam venni a legdurvább extrém helyzetekben is és inkább kirángattam tangózni a függöny mögül ijesztgető halált. Még rá is léptem néha a lábára. Persze véletlenül.

Folyamatosan kerestük és oldottuk a blokkokat, szisztematikusan erősített lelkileg, segített két lábbal megállni, odaragasztani ehhez a földhöz még jó sokáig. Ehhez persze partnernek kellett lennem, ami nem mindig volt egyszerű, de szép lassan az elméleti részt elkezdtem alkalmazni a mindennapjaimban.

Réka végigvitt egy úton, amin az Élet maga nem biztos hogy elég hosszú lett volna, hogy végigvezessen . Vagyis nem végig, pontosabb, ha azt mondom elindított, mert ez nem ér véget. Vannak dolgok, amelyek végére nem lehet pontot tenni, folyamatos karbantartásra, fenntartásra szorulnak. Jelen esetben a saját akarat kifejezése, érvényesítése, az őszinte (elsősorban magammal) kommunikáció, az önmagam megvédése, a félelmek feloldása, a kaka helyzetek kitisztítása, ohh, meg ilyenek. Nem elég egyszer vagánynak lenni, megmondani a magamét, nem elég egyszer szembe röhögni egy félelmem, ezek újra teremtődnek, mint a Trónok harcában a halott sereg katonái. Még nem tudom mi lesz a sorozat vége, de én kérem a Happy End verziót, annak ellenére, hogy az 5. szízön vége elég feketére sikeredett és már az igazságos Mátyás Rob Stark sem tudja megvédeni a világot! Bocs a spoilerért, aki még most izgul.

Felfogtam végre, nem arra kell gyúrni, hogy elköltözzek Ausztráliába egy világvégi farmra ahol mindenki békén hagy engemet, inkább arra koncentrálni, hogy a konfort zónámon kívül eső szituációkat megtanuljam jól kezelni. A jón nagy hangsúly van.

Erre az élet hosszig tartó kurzusra íratott be Réka egész jó kis sor instrukciót vésve a fejembe. Jajj, nagyon jó volt, nagyon sokat segített!

Vannak emberek, akik megtalálják a helyüket a világban, élvezik amit csinálnak, iszonyatosan jól csinálják, erre születtek és mindemellé bónuszként még segítenek is másokon, akár még lelki életeket is mentenek. Réka ilyen.

Tudom, tudom, most visszadobná a labdát, hogy mindezt én értem el, és ez így is van, de nélküle vagy mással nagyon más lett volna az ide vezető út minősége és hossza.

Köszönöm!

Én biztatok minden beteget, hozzátartozót, vegyék igénybe az onkopszichológusok szolgáltatásait, legalább próbálják ki, mert segíthet a gyógyulásban, de leginkább azt kívánom, találja mindenki a maga “Rékáját”.

 

 

 reka1.png

 Réka

 

Címkék: terápia lélek mellrák simonton onkopszichológia

Szólj hozzá!

4 év - 1461 nap

2016.11.15. 01:55

Aki úgy érzi, örüljön velem!

Pontosan, 4 éve vagyok tünetmentes. Egy új időszámítás kezdete volt 2012. november 15-e.

Kaptam egy esélyt. Egy esélyt, hogy átgondoljam, átértékeljem az életemet, a kapcsolataimat, mindent és mindenkit, ami és aki körülvesz.

Voltak bőven veszteségek, minden téren. Igaz barátnak hitt (nem igazi barát) elvesztése és elengedése, sok-sok fehérvérsejt, jobb karom összes vénája, 11 hónalji nyirokcsomóm, teljes hajkoronám, és minden szőrzetem. Ja és a bal mellem.

A napokban beleolvastam a naplómba, amit a diagnózis napján kezdtem írni….talán terápiás jelleggel, amit akkor még nem tudtam, hogy hova fog vezetni. De jó döntés volt, úgy érzem. Megszámlálhatatlan mennyiségű levelet kaptam és kapok a mai napig vadidegen nőktől, asszonyoktól, lányoktól, akik rátalálnak a blogomra és erőt merítenek belőle. Szívet melengető érzés, hogy talán egy-egy mondatommal, tapasztalatommal, fotómmal reményt adhatok másoknak életük legnehezebb, olykor kilátástalannak tűnő időszakában. Biztosan lehetett volna jobban csinálni (mindig lehet), nekem így sikerült és ezt vállalom.

Sokan szokták kérdezni, hogy nem rossz-e nekem, hogy szinte folyamatosan a betegséggel és érintettekkel foglalkozom, annak ellenére, hogy „túl vagyok” rajta és nem húz-e le? Erről őszintén azt gondolom és legbelül úgy érzem, hogy kétféle ember van. Az egyik, aki miután túl esik ezen a kicsit sem kellemes betegségen, maga mögött hagyja, amennyire csak lehet és igyekszik teljes (talán új) életet élni és amennyire lehet „elfelejteni” (megjegyzem, aki egyszer ezen átesett és kontrollokra kell járnia, abban mindig ott lesz a rettegett érzés, hogy vajon, most mi lesz az eredmény?), a másik, akit valamilyen belső hang motivál, hogy adja át másoknak a tapasztalatait, próbáljon meg erőt adni és példát mutatni (pleeeease ne értsd félre, nem gondolom magam különlegesnek!), hogy a betegség alatt is lehetnek „jó” , vidám pillanatok, órák, lehet humort csempészni a dolgokba (ha van erőd) és kellő öniróniád, hogy SOHA nem ciki gyengének lenni, és sírni és elfogadni a segítséget, amit a barátaid, a családod próbál nyújtani.

Én a második típusba tartozom. Még bőven benne voltam a kezelésekben, amikor megszólalt ez a belső hang. Nem bánom, hogy hallgattam rá. Nem mondom, hogy néha nem „sok”, de egyetlen pillanatig sem bántam meg a döntésem, és nem érzem jól magam, ha 2 napnál több idő eltelik (ilyet igyekszem nem csinálni), amire válaszolok egy-egy érintett megkeresésére. Hogyan is tehetném, amikor Ő éppen tele van félelmekkel, kételyekkel és talán pont az én pár mondatom segít neki a felszínen maradni?

Amit megtanultam, hogy én legyek az első helyen. Törekszem ez egészséges egyensúlyt fenntartani, ami nem mindig sikerül. Ez van. Az egész életünk egy tanulási folyamat. Régen, ha fölborult ez az egyensúly, akkor is csak mentem és mentem és mentem tovább. Most, ha úgy érzem, hogy nem megy, akkor felvillan a stop tábla és pár napra visszavonulok, hogy rendezzem a lelkemet. Nem leszek álszent. Még most sem sikerül mindig….de egyre gyakrabban és már ez is haladás. Ha én jól vagyok, jól van a környezetem is és tudok másoknak is segíteni, egy-egy szóval, öleléssel. Ha én mínuszban vagyok, másoknak sem tudok adni.

Nekem is közeleg az éves kontroll MRI, és hazudnék, ha azt írnám, hogy teljesen nyugodt vagyok…hogyan lehetnék? Hogyan lehetnék biztos benne, hogy negatív lesz? Sehogy! Hiszem és remélem és bizakodom! Mert még sok-sok dolgom, tervem, vágyam, álmom van, amiket NEM adok föl! Carpe diem!

Milyen az élet!

Nemrégiben egy szombaton hosszasan vacilláltam, hogy bemenjek-e az ismerős kis étterembe ebédelni, lévén egyedül voltam, magamnak meg sokszor nincs kedvem főzni, Sára ugye meg éli a saját kis életét :-) végül úgy döntöttem, hogy bemegyek…hezitáltam, hogy hova üljek le, végül kiválasztottam egy szimpatikus asztalt, helyet foglaltam…tőlem nem messze (hallótávolságon belül) ült két hatvan körüli hölgy, ebédeltek, beszélgettek…szófoszlányokat hallottam….onkológia, kezelés…elegem van…nem bírom…ismerős szavak…egy idő után biztos voltam benne, hogy „sorstársak”….miután jóízűen elfogyasztottam az ebédemet, odamentem hozzájuk és mondtam, hogy elnézést, de akaratlanul is hallottam a beszélgetésüket, mondtam, hogy szintén zenész…hüledeztek, hogy ilyen fiatalon…stb…az egyik hölgy 10 éves „túlélő” volt, a másik még benne a kezelésekben, eléggé maga alatt. Pár percet beszélgettünk, majd a vége az lett, hogy az étterem kellős közepén ölelgettem a nekikeseredett hölgyet és biztattam…akkor most vannak véletlenek vagy nincsenek? Minden esetre nekem az én lelkemnek jól esett. Talán neki is, mert éreztem, hogy visszaölel. :-) 

És bár nagyon ritkán szoktam ilyet kiposztolni (mert NEM erről szól), de hány meg hány olyan volt, amikor bementem valakihez látogatóba a kórházba, majd 15 perc elteltével már a szoba többi lakóját is ölelgettem, biztatgattam, vagy éppen a szép, új mellemet mutattam meg. Igen, ilyen is volt…atyaég nem is egyszer. Némelyek ezen most megrökönyödnek talán…mások, ezt pontosan érteni fogják…annak, aki éppen akkor ott fekszik műtétre várva, tele félelmekkel, kétségekkel, ezek az „aprónak” tűnő dolgok olyan nagyon sokat segítenek. Látja, hogy van kiút ebből a rettegett 3 betűs betegségből, reményt adok, hogy újra lesz (lehet) cicije, mellbimbója…és ahogy látom a halvány mosolyt az arcokon….hát arra nincsenek szavak. Szerintem értitek és érzitek…

Nehéz pillanatok, veszteségek...

És igen, vannak nagyon nehéz helyzetek is. Ezt sem tagadom. Vannak, akik visszaesnek. Körülöttem is vannak, sokan….ez borzalmas nehéz…hogyan tudnék segíteni úgy, hogy én nem voltam ilyen helyzetben? Nem tudom, milyen érzés ezt megélni. Csak sejtem – talán!

És igen, vannak, akiket elveszítünk. Az okokat nem firtatom. Ahány nő, annyi eset. Ezeket is nagyon nehéz „kezelni” magamban. Hogy ne halljak bele kicsit mindegyikük távozásába. Látni őket a betegség elején, optimistán, mosolyogva…és aztán megtudni zokogó telefonhívásokból, hogy áttét itt-ott…próbálni biztatni…de hogyan, mivel…? És ott lenni, ha lehetőség és igény van rá (rám)…tehetetlenül, remélve, bízva…és elmennek…mert talán nekik ez volt megírva valahol…kegyetlen…fiatal nők, anyák, testvérek, lányok…gyerekeket hagyva hátra…meg szoktam nézni a képüket és azt kívánom, hogy valami csoda helyen legyenek fájdalmak és tűszúrások nélkül…

Soha ne mondd, hogy soha!

20 évvel ezelőtt távozott az anyukám, akkor voltam 23 és fél éves. Sára lányom 11 hónapos volt.   Életem legboldogabb és egyben legborzasztóbb időszaka. Egy januári este bekerült a Margit kórházba. Emlékszem nagyon nagy hó volt akkor….jött a telefon…rohantam a kórházba…ahogy beléptem a folyosóra a nővérke valamit nyugtatót adott…berohantam hozzá…akkor már éppen túl volt egy újraélesztésen…mindenhol csövek…borzalmas látvány…ott volt mindenki, aki szerette, ő egy igazi tyúkanyó volt…sokáig ott voltunk, majd hazamentünk…nem tudtam, hogy mekkora a baj…hajnalban telefoncsörgésre riadtam (már amennyit aludtam)…egy közömbös hang közölte velem, hogy az édesanyám meghalt…nem nagyon emlékszem, mi történt ezután…az egyik kép, hogy állok a zuhany alatt és üvöltve, zokogok…hosszan-hosszan…a következő kép pedig, hogy bemegyek a Sára szobájába, ahol ott ül a kiságyban mosolyogva az én édes, kicsi angyalom és néz rám azokkal a csodás zöld szemeivel…azt hittem belehalok a fájdalomba, de ez a kisember kihúzott a csávából…

Senki nem értette, de én bementem a Mamámhoz, hogy elköszönjek tőle…soha nem fogom megérteni, honnan volt erőm ehhez…ez is onnan legbelülről jött, hogy meg kell tennem…nem szeretnék életem végéig arra a képre emlékezni, ahogy előző este láttam…bementem…megnéztem…elbúcsúztam az én drága Mamámtól. És akkor ott megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be a lábam ebbe a kórházba…!!!

Kb. 12 évvel ezelőtt megismerkedtem egy csodálatos emberrel. Egy csupa szív-lélek, önzetlen, mindig jókedvű fantasztikus férfivel. Barátok lettünk. Nagyon jó barátok. Csodás közös élményeink voltak…mindig mesélt a Mamájáról. Nagyon szerette! 6 évvel ezelőtt öngyilkos lett a barátom…egy barátjával ketten találtunk rá…nincsenek rá szavak…hónapokig nem aludtam…rémálmok…stb…egyetlen fia volt a Mamának. Nem tudom, milyen érzés, de a világ legborzasztóbb dolgának hiszem, elveszíteni a gyermekünket, akit hónapokig testünkben hordunk, táplálunk, majd a világra hozunk, óvjuk és tanítjuk és próbálunk neki utat mutatni...Többen összefogtunk és támogattuk a Mamát, „túlélni” a túlélhetetlent…barátnők lettünk. Elveszítettem egy barátot, és az élet megajándékozott egy barátnővel. Tartottuk egymásban a lelket, sokat sírtunk és keveset nevettünk azokban az időkben…fotókat nézegettünk…túléltük a temetést…vánszorogtak az évek…közben beteg lettem…meggyógyultam…támogatott…nemrég a Mama (mert így hívom) beteg lett…egy jó kis daganatot növesztett magának az évek során. Természetes volt, hogy beviszem a kórházba, hiszen nincsen nagyon senkije…mikor meghallottam, hogy a Margit kórházba kell mennünk…atyaég, csak oda NE! De nem kívánságműsor…neki nem mondtam semmit természetesen…de azt az érzést nem tudom elmondani…20 év…sok idő…és ahogy beléptünk, mint egy tornádó zúdult rám az a bizonyos este…két hete megyek minden második nap látogatóba…Mama (76 évesen) jól van, túl a műtéten…ma már mosolygott és viccelődött…talán a héten haza is engedik. Bízom benne! Nem mondtam és nem is fogom neki ezt elmesélni. Ez az én sorsom, nem az övé. Neki megvan a sajátja…6 éve cipeli a keresztjét…nagy rendező az élet. SOHA NE MONDD, HOGY SOHA!

Vissza a kiinduló pontra. Nagyon sok veszteség ért a betegség kapcsán, de többszörösen kaptam is általa. Megannyi csodás nőt ismertem meg, akik a maguk módján mind hétköznapi hősök. Csodás, új barátságok születtek, egy fantasztikus kis csapat vesz körül, akik hisznek bennem és a céljaimban és jönnek velem ezen a fantasztikus úton. Köszönöm nektek!!!

Őrületes élményekkel lettem gazdagabb, más és több lettem a betegség és az elmúlt 4 év alatti ismeretségekkel…nem cserélném el!

Köszönöm az orvosaimnak, akik tartották bennem a lelket és gyógyítottak és támogattak! Köszönöm a kis családomnak és neked Sára, hogy elviseltetek és segítettetek! Köszönöm a barátnőimnek, a barátaimnak, és a kolléganőimnek, hogy végig mellettem álltatok! Köszönöm „L”-nek, hogy kopaszon és felemásan is ugyanúgy szeretett és velem volt ebben a félelmetes időszakban! – tudom, ez a köszöngetés olyan közhelyes, de mennyire így van!!! Fontos dolog a hála és a köszönet! Minden nap hálát adok, hogy élek és egészséges vagyok!

Becsüljétek meg ezt a különleges dolgot, aminek ÉLET a neve, ami oly törékeny és egy másodperc alatt tud szilánkokra törni! Szeressetek élni és éljétek meg a életet, és öleljetek és mondjátok ki azt a szót, hogy szeretlek, azoknak, akiknek ki kell mondani, és mulassatok, és szeretkezzetek nagyokat, és váltsátok valóra az álmaitokat! Csak az itt és a most számít, semmi más!!!  

Az én legnagyobb tanulásom pedig: ELFOGADÁS és ELENGEDÉS!

Elfogadom, hogy nem lehet mindig, mindenkinek megfelelni – már nem is szeretnék. Igyekszem mindenkit olyannak elfogadni, amilyen és nem próbálom megváltoztatni! Elfogadni a segítséget, amit mások nyújtanak! Elengedtem a hallottaimat, és elengedtem olyan embereket, akik bántottak, vagy fájdalmat okoztak, mert nincs velük dolgom. Nem érzek sem haragot, sem dühöt….ha ők éreznek, az az ő sorsuk, azzal nekik van dolguk.

 

carpediem.jpg

 

Köszönöm drága Anett a meseszép virágcsokrot, ami tegnap itthon várt! :-) Bearanyoztad az estémet és az évfordulómat!

img_2497.JPG

Címkék: család barátság hit remény szeretet elfogadás elengedés mellrák mellrák után is van élet

Szólj hozzá!

Kanóc

2016.10.23. 19:56

Kanóc. Ez volt a beceneve...nekem Papus volt. Akinek én voltam a szeme fénye és imádtam az ölében ülni és simogatni a tüsi haját. Sármos, nagydumás, örökké viccelős, mindig dolgozós, életimádó....Szeretem. Szerettem. 2004-ben elment és bízom benne, hogy a Mamussal együtt vigyáznak rám valahonnan fentről! Hiányoznak mindketten...nagyon...állítólag mi választjuk ki, hogy hova születünk...jól választottam, de túlságosan korán magamra hagytak, mindketten nagyon fiatalon.

De hiszem és vallom, hogy egy ember addig él, amíg beszélnek róla. És én beszélek róluk. Gyakran. Szoktam róluk mesélni a Sárának, a barátaimnak, és ez jó érzéssel tölt el :-) 

Állítólag legenda volt....nem tudom...de a minap a klassz dolog történt velem.

Érkezett egy virágrendelés, amit annak rendje és módja szerint továbbítottam a címzettnek (aki mellesleg áttételesen én is ismerek)...csörög a telefon, egy férfi bemutatkozik, és érdeklődik, hogy rendben lesz-e a rendelése, időben ki lesz-e szállítva...stb...mondom, természetesen, fogják vinni még aznap Bécsben a megadott címre. Snitt.

Telefoncsörgés. Az iménti férfi újra hív és udvariasan beszélgetni kezd és mondja, hogy a nevem - Halom -  elég ritka név és nem rokonom-e a Halom József? Ahogy ezt kimondta, már mosolyogtam :-) Mondtam szerényen, hogy de igen, az apukám. Vonal másik végén örömöt vélek felfedezni...és mesélni kezd...akkor ő ismer engem. Találkoztunk, amikor 4 éves lehettem. Mondom, sajnos nem emlékszem :-) És az úriember elmondja, hogy nagyon jól ismerte a Papát, majd még más nevek is szóba kerülnek...és én úszom a boldogságban :-)

Imááááádom az élet sóját! :-) 

Ott voltam vele az István, a király forgatásán '83-ben a Királydombon 10 évesen, '92-ben a Loksi búcsúkoncertjén a Nyugatiban, természetesen volt dedikált fotóm Bery Aryról, amikor a Szerelem első vérig volt a menő....és még sorolhatnám...megannyi vicces történetet mesélt a külföldi útjairól, ahova államfőkkel utazott, volt életveszélyben a boszniai háborúban...büszkeséggel tölt el, hogy a Halom Józsi lánya vagyok...drága Papus, maradhattál volna még!

 

14794084_1189300141137195_1624926413_n.jpg

 

Ezeket a neten találtam:

"A másik fantasztikus történet Párizsban történt. Személyesen nem voltam akkor ott, de Világi Gyula szerkesztő kollégám és Halom József operatőr mesélte nekem, mikor a Duna Tv stábjaként hazajöttek a francia fővárosból. 1994-ben Göncz Árpád a volt francia köztársasági elnökkel Valéry Giscard d’Estaing-gel találkozott. A megbeszélés után a magyar köztársasági elnök következő programja a Pére-Lachaise temetőben volt, ahol megkoszorúzta idősebb Antall József emlékművét. Igen ám, de az újságírókat szállító autóbuszt a felvezető motoros rendőrök rossz irányba vitték, így az újságírók és főleg a TV stábok – így a Duna TV is – lekésték a koszorúzást. Árpi bácsi, már befejezvén a ceremóniát, épp készült beszállni az elnöki gépkocsiba, amikor befutott az újságírók autóbusza. Halom Józsi, a Duna TV legendás, azóta sajnos elhunyt operatőre, akit Árpi bácsi nagyon kedvelt, odament Göncz Árpádhoz és elmondta neki, hogy egy árva kép sincs a koszorúzásról, mert lekésték azt. Erre Árpi bácsi a legtermészetesebben azt mondta: „Józsikám, akkor még egyszer koszorúzunk.” Így is lett, az Elnök úr megismételte a koszorúzási ceremóniát, hogy a televíziók fel tudják azt venni. Nem hiszem, hogy rajta kívül ezt bárki is megtette volna."

"Kialudt a "Kanóc" - evvel a becenévvel kezdte a Kovács-Faludi Filmlaborban, mint hívós a filmes életét Halom József. Kamera mellé került, ott élte meg segédoperatőrként a nehéz tükrös DEBRI kamerát felváltó, egyre könnyebb, majd teljesen elektronikus kamerák megjelenését. Tanúja volt a Tanúnak és sok-sok magyar film megszületésének. Hegyi Barnabás, Széchényi Ferenc, Illés György, Zsombolyai János és Andor Tamás operatőrök segítőjeként. A filmgyári kameraasszisztensek választott csoportvezetője volt. 1992-ben már a stúdiókamera mögött állt a Duna Televízió első adásnapján, december 24-én. A Híradót választotta és a dokumentumfilmeket. Sokat utazott, járt Japánban, Kínában, Távol- és Közel-Keleten, Európa sok országában, a boszniai háborúban. Ha nem volt kezében a kamera, a cigaretta majdnem mindig. A szíve még bírta volna, a tüdeje már nem. Nagyon sokan voltak a nagyigmándi temetőben június 18-án és megrendülten hallgatták Pekár István elnök búcsúszavait."

 

14804754_1189300171137192_752688405_n.jpg

1996. tavasz 

  

Szólj hozzá!

Szabadság!

2016.06.01. 22:42

Eljött a nap, hogy fölavassam gyönyörű bringámat, amit nektek köszönhetek :-) Jelentem, vásároltam egy biztonságosabb lakatot is és elindult a tekerős szezon. Mennyei érzés suhanni a csodás napsütésben, ahelyett, hogy egy órát ülnék az idegölő dugóban, látva és hallva a sok türelmetlen, bosszankodó, dudáló sofőrt :-) Azt ugye eddig is tudtuk, hogy egy meseszép városban lakunk, de ebből a szemszögből is egy új arcát látja az ember és ez fantasztikus!!! Nem túl nagy a táv, amit megteszek, kb. 10 km oda-vissza....a semminél ez is több, az biztos :-) Lévén nincsen váltó rajta, gyúrok lábra és popsira...attól meg nem lesz bajom :-) Halálfélelmem is csak párszor volt, majdnem végig tudok bringaúton nyomulni. Három féle bringást figyeltem meg. 

1. Bubisok - részben munkába igyekezve, részben városnézős tagok

2. Szuper drága, verseny brinyóval nyomuló, sőőőt suhanó fejek, óriási rutinnal

3. Városi, ráérős, kényelmesen munkába haladós bringások - én azt hiszem ebbe tartozom. Legalábbis most még. Élvezem az út minden egyes percét, a napsütést, a szelet, az illatokat, a pazar látványt....szóval

Carpe diem 

 

13348664_1081453011921909_1352889465_n.jpg

 

13335398_1081452988588578_467831464_n.jpg

 

13318472_1081452968588580_725385353_n.jpg

 

13335427_1081452978588579_264165445_n.jpg
  A kedvenc platánom :-) 

Szólj hozzá!

Újra 40

2016.05.31. 23:49

Tudjátok a betegség óta én minden évben újra és újra a 40-dik születésnapomat ünneplem. Így volt ez idén is, CSODÁLATOS napom volt :-) 

Miután fölkeltem, kiültem csodás kis teraszomra, és megkávéztam a kedvenc Kisherceges bögrémből a madárcsicsergésben. Ezt követte egy fantasztikus program Erikával, a Városligeti tavon egy jóga óra. Köztudott, hogy nem vagyok nagy jógás (kb kétszer csináltam eddig életemben), így izgalommal vártam. 45 perces óra volt és azt kell, hogy mondjam, hogy életre szóló élmény volt :-) :-) :-) a csodás környezet, a fantasztikus zene (Miskolci Filharmonikusok élőben!!!), szikrázó napsütés, csillogó víz...magam is meglepődtem, hogy ennyire jól esett és megindított :-)

Utána beültünk Erikával az egyik kedvenc helyemre - az Édesmindegybe - egy kis dumcsira, onnan pedig mentünk a Sárával és a Brúnóval ebédelni a Marosba (másik kedvenc hely). Egy szépséges kerthelyiség tele óriási ősfákkal, kellemes környezetben. Istenit ebédeltünk és utána jött az óriási meglepetés, egy szuperszépségesvicces torta, amit Andi készített. A torta engem ábrázolt (no nem ezért volt szép) ahogy egy havas hegyen nyakig a hóban ülök :-) őőőőőrületesen jól nézett ki!!!! :-) Percekig nem tértem magamhoz! Nehezen szántam rá magam, hogy fölvágjam, mert annyira jól nézett ki, de erőt vettem magamon és megtettem.

Délután még elmentem úszni egyet, mert ugye anélkül nem telhet el szülinap, hogy ne menjek vízbe :-) Szinte senki nem volt az usziban, így egy egész saját sávon tolhattam egy órán keresztül :-) Atyaééééég, mennyire imádok úszni, becsobbanok és onnantól megszűnik a külvilág. Csak a víz és én vagyunk. És csak úszom és úszom és úszom....minden idegszálammal koncentrálok, mert szeretem jól csinálni, amit éppen csinálok :-) ez nem jelenti azt, hogy nem élvezem....sőőőőőőőőőőt! Igyekszem magasfokra fejleszteni a mellúszásomat, bár tudom, hogy inkább a gyorsra kéne koncentrálnom. Annak is eljön az ideje, mint mindennek :-)

Este pedig összebújtunk hármasban a jó kis kanapénkon és filmeztünk :-)  és próbáltam megköszönni a többszáz köszöntést, amivel kedveskedtetek nekem és óóóóriási örömet szereztetek! Ezúton is hálásan köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám ezen a napon!!! :-) 

Másnap pedig az én drága barátnéimmal (Eszter, Brigi, Petra, Toni) ültünk be a harmadik kedvenc helyemre (a Tűzoltó Szertárba) és rötyögtünk, ettünk, ittunk órákon keresztül. Köszönöm, hogy vagytok nekem!!!

Köszönöm a szebbnél-szebb ajcsikat, imááádom mind egytől-egyig :-)

 

Hát így telt az idei 40-es, azt mondom, SOHA rosszabbat!

 

Carpe Diem

 

montazs.jpg

   

Szólj hozzá!