Aki úgy érzi, örüljön velem!
Pontosan, 4 éve vagyok tünetmentes. Egy új időszámítás kezdete volt 2012. november 15-e.
Kaptam egy esélyt. Egy esélyt, hogy átgondoljam, átértékeljem az életemet, a kapcsolataimat, mindent és mindenkit, ami és aki körülvesz.
Voltak bőven veszteségek, minden téren. Igaz barátnak hitt (nem igazi barát) elvesztése és elengedése, sok-sok fehérvérsejt, jobb karom összes vénája, 11 hónalji nyirokcsomóm, teljes hajkoronám, és minden szőrzetem. Ja és a bal mellem.
A napokban beleolvastam a naplómba, amit a diagnózis napján kezdtem írni….talán terápiás jelleggel, amit akkor még nem tudtam, hogy hova fog vezetni. De jó döntés volt, úgy érzem. Megszámlálhatatlan mennyiségű levelet kaptam és kapok a mai napig vadidegen nőktől, asszonyoktól, lányoktól, akik rátalálnak a blogomra és erőt merítenek belőle. Szívet melengető érzés, hogy talán egy-egy mondatommal, tapasztalatommal, fotómmal reményt adhatok másoknak életük legnehezebb, olykor kilátástalannak tűnő időszakában. Biztosan lehetett volna jobban csinálni (mindig lehet), nekem így sikerült és ezt vállalom.
Sokan szokták kérdezni, hogy nem rossz-e nekem, hogy szinte folyamatosan a betegséggel és érintettekkel foglalkozom, annak ellenére, hogy „túl vagyok” rajta és nem húz-e le? Erről őszintén azt gondolom és legbelül úgy érzem, hogy kétféle ember van. Az egyik, aki miután túl esik ezen a kicsit sem kellemes betegségen, maga mögött hagyja, amennyire csak lehet és igyekszik teljes (talán új) életet élni és amennyire lehet „elfelejteni” (megjegyzem, aki egyszer ezen átesett és kontrollokra kell járnia, abban mindig ott lesz a rettegett érzés, hogy vajon, most mi lesz az eredmény?), a másik, akit valamilyen belső hang motivál, hogy adja át másoknak a tapasztalatait, próbáljon meg erőt adni és példát mutatni (pleeeease ne értsd félre, nem gondolom magam különlegesnek!), hogy a betegség alatt is lehetnek „jó” , vidám pillanatok, órák, lehet humort csempészni a dolgokba (ha van erőd) és kellő öniróniád, hogy SOHA nem ciki gyengének lenni, és sírni és elfogadni a segítséget, amit a barátaid, a családod próbál nyújtani.
Én a második típusba tartozom. Még bőven benne voltam a kezelésekben, amikor megszólalt ez a belső hang. Nem bánom, hogy hallgattam rá. Nem mondom, hogy néha nem „sok”, de egyetlen pillanatig sem bántam meg a döntésem, és nem érzem jól magam, ha 2 napnál több idő eltelik (ilyet igyekszem nem csinálni), amire válaszolok egy-egy érintett megkeresésére. Hogyan is tehetném, amikor Ő éppen tele van félelmekkel, kételyekkel és talán pont az én pár mondatom segít neki a felszínen maradni?
Amit megtanultam, hogy én legyek az első helyen. Törekszem ez egészséges egyensúlyt fenntartani, ami nem mindig sikerül. Ez van. Az egész életünk egy tanulási folyamat. Régen, ha fölborult ez az egyensúly, akkor is csak mentem és mentem és mentem tovább. Most, ha úgy érzem, hogy nem megy, akkor felvillan a stop tábla és pár napra visszavonulok, hogy rendezzem a lelkemet. Nem leszek álszent. Még most sem sikerül mindig….de egyre gyakrabban és már ez is haladás. Ha én jól vagyok, jól van a környezetem is és tudok másoknak is segíteni, egy-egy szóval, öleléssel. Ha én mínuszban vagyok, másoknak sem tudok adni.
Nekem is közeleg az éves kontroll MRI, és hazudnék, ha azt írnám, hogy teljesen nyugodt vagyok…hogyan lehetnék? Hogyan lehetnék biztos benne, hogy negatív lesz? Sehogy! Hiszem és remélem és bizakodom! Mert még sok-sok dolgom, tervem, vágyam, álmom van, amiket NEM adok föl! Carpe diem!
Milyen az élet!
Nemrégiben egy szombaton hosszasan vacilláltam, hogy bemenjek-e az ismerős kis étterembe ebédelni, lévén egyedül voltam, magamnak meg sokszor nincs kedvem főzni, Sára ugye meg éli a saját kis életét :-) végül úgy döntöttem, hogy bemegyek…hezitáltam, hogy hova üljek le, végül kiválasztottam egy szimpatikus asztalt, helyet foglaltam…tőlem nem messze (hallótávolságon belül) ült két hatvan körüli hölgy, ebédeltek, beszélgettek…szófoszlányokat hallottam….onkológia, kezelés…elegem van…nem bírom…ismerős szavak…egy idő után biztos voltam benne, hogy „sorstársak”….miután jóízűen elfogyasztottam az ebédemet, odamentem hozzájuk és mondtam, hogy elnézést, de akaratlanul is hallottam a beszélgetésüket, mondtam, hogy szintén zenész…hüledeztek, hogy ilyen fiatalon…stb…az egyik hölgy 10 éves „túlélő” volt, a másik még benne a kezelésekben, eléggé maga alatt. Pár percet beszélgettünk, majd a vége az lett, hogy az étterem kellős közepén ölelgettem a nekikeseredett hölgyet és biztattam…akkor most vannak véletlenek vagy nincsenek? Minden esetre nekem az én lelkemnek jól esett. Talán neki is, mert éreztem, hogy visszaölel. :-)
És bár nagyon ritkán szoktam ilyet kiposztolni (mert NEM erről szól), de hány meg hány olyan volt, amikor bementem valakihez látogatóba a kórházba, majd 15 perc elteltével már a szoba többi lakóját is ölelgettem, biztatgattam, vagy éppen a szép, új mellemet mutattam meg. Igen, ilyen is volt…atyaég nem is egyszer. Némelyek ezen most megrökönyödnek talán…mások, ezt pontosan érteni fogják…annak, aki éppen akkor ott fekszik műtétre várva, tele félelmekkel, kétségekkel, ezek az „aprónak” tűnő dolgok olyan nagyon sokat segítenek. Látja, hogy van kiút ebből a rettegett 3 betűs betegségből, reményt adok, hogy újra lesz (lehet) cicije, mellbimbója…és ahogy látom a halvány mosolyt az arcokon….hát arra nincsenek szavak. Szerintem értitek és érzitek…
Nehéz pillanatok, veszteségek...
És igen, vannak nagyon nehéz helyzetek is. Ezt sem tagadom. Vannak, akik visszaesnek. Körülöttem is vannak, sokan….ez borzalmas nehéz…hogyan tudnék segíteni úgy, hogy én nem voltam ilyen helyzetben? Nem tudom, milyen érzés ezt megélni. Csak sejtem – talán!
És igen, vannak, akiket elveszítünk. Az okokat nem firtatom. Ahány nő, annyi eset. Ezeket is nagyon nehéz „kezelni” magamban. Hogy ne halljak bele kicsit mindegyikük távozásába. Látni őket a betegség elején, optimistán, mosolyogva…és aztán megtudni zokogó telefonhívásokból, hogy áttét itt-ott…próbálni biztatni…de hogyan, mivel…? És ott lenni, ha lehetőség és igény van rá (rám)…tehetetlenül, remélve, bízva…és elmennek…mert talán nekik ez volt megírva valahol…kegyetlen…fiatal nők, anyák, testvérek, lányok…gyerekeket hagyva hátra…meg szoktam nézni a képüket és azt kívánom, hogy valami csoda helyen legyenek fájdalmak és tűszúrások nélkül…
Soha ne mondd, hogy soha!
20 évvel ezelőtt távozott az anyukám, akkor voltam 23 és fél éves. Sára lányom 11 hónapos volt. Életem legboldogabb és egyben legborzasztóbb időszaka. Egy januári este bekerült a Margit kórházba. Emlékszem nagyon nagy hó volt akkor….jött a telefon…rohantam a kórházba…ahogy beléptem a folyosóra a nővérke valamit nyugtatót adott…berohantam hozzá…akkor már éppen túl volt egy újraélesztésen…mindenhol csövek…borzalmas látvány…ott volt mindenki, aki szerette, ő egy igazi tyúkanyó volt…sokáig ott voltunk, majd hazamentünk…nem tudtam, hogy mekkora a baj…hajnalban telefoncsörgésre riadtam (már amennyit aludtam)…egy közömbös hang közölte velem, hogy az édesanyám meghalt…nem nagyon emlékszem, mi történt ezután…az egyik kép, hogy állok a zuhany alatt és üvöltve, zokogok…hosszan-hosszan…a következő kép pedig, hogy bemegyek a Sára szobájába, ahol ott ül a kiságyban mosolyogva az én édes, kicsi angyalom és néz rám azokkal a csodás zöld szemeivel…azt hittem belehalok a fájdalomba, de ez a kisember kihúzott a csávából…
Senki nem értette, de én bementem a Mamámhoz, hogy elköszönjek tőle…soha nem fogom megérteni, honnan volt erőm ehhez…ez is onnan legbelülről jött, hogy meg kell tennem…nem szeretnék életem végéig arra a képre emlékezni, ahogy előző este láttam…bementem…megnéztem…elbúcsúztam az én drága Mamámtól. És akkor ott megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be a lábam ebbe a kórházba…!!!
Kb. 12 évvel ezelőtt megismerkedtem egy csodálatos emberrel. Egy csupa szív-lélek, önzetlen, mindig jókedvű fantasztikus férfivel. Barátok lettünk. Nagyon jó barátok. Csodás közös élményeink voltak…mindig mesélt a Mamájáról. Nagyon szerette! 6 évvel ezelőtt öngyilkos lett a barátom…egy barátjával ketten találtunk rá…nincsenek rá szavak…hónapokig nem aludtam…rémálmok…stb…egyetlen fia volt a Mamának. Nem tudom, milyen érzés, de a világ legborzasztóbb dolgának hiszem, elveszíteni a gyermekünket, akit hónapokig testünkben hordunk, táplálunk, majd a világra hozunk, óvjuk és tanítjuk és próbálunk neki utat mutatni...Többen összefogtunk és támogattuk a Mamát, „túlélni” a túlélhetetlent…barátnők lettünk. Elveszítettem egy barátot, és az élet megajándékozott egy barátnővel. Tartottuk egymásban a lelket, sokat sírtunk és keveset nevettünk azokban az időkben…fotókat nézegettünk…túléltük a temetést…vánszorogtak az évek…közben beteg lettem…meggyógyultam…támogatott…nemrég a Mama (mert így hívom) beteg lett…egy jó kis daganatot növesztett magának az évek során. Természetes volt, hogy beviszem a kórházba, hiszen nincsen nagyon senkije…mikor meghallottam, hogy a Margit kórházba kell mennünk…atyaég, csak oda NE! De nem kívánságműsor…neki nem mondtam semmit természetesen…de azt az érzést nem tudom elmondani…20 év…sok idő…és ahogy beléptünk, mint egy tornádó zúdult rám az a bizonyos este…két hete megyek minden második nap látogatóba…Mama (76 évesen) jól van, túl a műtéten…ma már mosolygott és viccelődött…talán a héten haza is engedik. Bízom benne! Nem mondtam és nem is fogom neki ezt elmesélni. Ez az én sorsom, nem az övé. Neki megvan a sajátja…6 éve cipeli a keresztjét…nagy rendező az élet. SOHA NE MONDD, HOGY SOHA!
Vissza a kiinduló pontra. Nagyon sok veszteség ért a betegség kapcsán, de többszörösen kaptam is általa. Megannyi csodás nőt ismertem meg, akik a maguk módján mind hétköznapi hősök. Csodás, új barátságok születtek, egy fantasztikus kis csapat vesz körül, akik hisznek bennem és a céljaimban és jönnek velem ezen a fantasztikus úton. Köszönöm nektek!!!
Őrületes élményekkel lettem gazdagabb, más és több lettem a betegség és az elmúlt 4 év alatti ismeretségekkel…nem cserélném el!
Köszönöm az orvosaimnak, akik tartották bennem a lelket és gyógyítottak és támogattak! Köszönöm a kis családomnak és neked Sára, hogy elviseltetek és segítettetek! Köszönöm a barátnőimnek, a barátaimnak, és a kolléganőimnek, hogy végig mellettem álltatok! Köszönöm „L”-nek, hogy kopaszon és felemásan is ugyanúgy szeretett és velem volt ebben a félelmetes időszakban! – tudom, ez a köszöngetés olyan közhelyes, de mennyire így van!!! Fontos dolog a hála és a köszönet! Minden nap hálát adok, hogy élek és egészséges vagyok!
Becsüljétek meg ezt a különleges dolgot, aminek ÉLET a neve, ami oly törékeny és egy másodperc alatt tud szilánkokra törni! Szeressetek élni és éljétek meg a életet, és öleljetek és mondjátok ki azt a szót, hogy szeretlek, azoknak, akiknek ki kell mondani, és mulassatok, és szeretkezzetek nagyokat, és váltsátok valóra az álmaitokat! Csak az itt és a most számít, semmi más!!!
Az én legnagyobb tanulásom pedig: ELFOGADÁS és ELENGEDÉS!
Elfogadom, hogy nem lehet mindig, mindenkinek megfelelni – már nem is szeretnék. Igyekszem mindenkit olyannak elfogadni, amilyen és nem próbálom megváltoztatni! Elfogadni a segítséget, amit mások nyújtanak! Elengedtem a hallottaimat, és elengedtem olyan embereket, akik bántottak, vagy fájdalmat okoztak, mert nincs velük dolgom. Nem érzek sem haragot, sem dühöt….ha ők éreznek, az az ő sorsuk, azzal nekik van dolguk.
Köszönöm drága Anett a meseszép virágcsokrot, ami tegnap itthon várt! :-) Bearanyoztad az estémet és az évfordulómat!
