2013. április 11. csütörtök

Hatodik és egyben UTOLSÓ kemó!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! :-)

Buksi sms-el várt már!!!!!! Nem tudjátok elképzelni milyen érzéssel feküdtem este az ágyban hosszan ébren. Tényleg eljutottam az utolsó kemóig, ami annyira végtelenül távolinak tűnt még decemberben??!!?!? Még föl sem tudom fogni igazán!!!!!! 8-ig aludtam, kvztam, összeszedtem magam és 10-re jött értem az Ádám. Jókedvemet csak tetézte, hogy napsütésre ébredtem!!!! :-):-) Bementünk a Brigihez kvzni, jókat nevettünk, beszélgettünk és 11 körül fölmentünk. 5 nagy Merci csokival felszerelkezve :-) végig videóztuk az utat, amit MOST teszek meg utoljára!!!! Szokás szerint fönt kezdtünk a rettegett 8/A épületben. A betegfelvételi pultnál van az első lépés, ahol leadod a beutalót a vérvételre. Na ez az a pont, amit én eddig 5 alkalommal kihagytam, pontosabban, csak beutalóm nem volt. Ezt pedig én a lehengerlő humorommal és jókedvemmel és óriás számmal mindig kidumáltam és két kedves hölgy mindig segített is, és kinyomtatták nekem a gépből. Tehát itt adtam le az első két csokit, amin Ők kis híján elsírták magukat. Ragaszkodtak egy közös fotóhoz, amit én amúgy is szerettem volna :-) Ezután a kis papírkámmal tovább a kettes lépéshez, ami Évike. Ő adja a kemót. Csokikámat átadtam, Ő pedig levette a véremet. Hálásan megköszönte a kedves szavakat, amit a csokira írtam :-) Innen átmentünk a szemben lévő kezelőbe, mert Attilát is meg kellett látogatnom és megköszönnöm neki is a kedvességét. A legutóbbi két kezelést Ő adta, mert Évike iskolában volt. Attila is teljesen meghatódott, Ádám csinált rólunk közös fotót :-) Amíg Ádám átvitte a laborba a véremet, addig én fölbattyogtam a harmadik lépéshez a 8-as épületbe (2 és ½ emelet), magához Dr Rubovszky Gáborhoz, az onkológushoz. Itt minden alkalommal kb. 20 ember várakozik (ki türelmesebben, ki kevésbé türelmesen, kb. reggel 8-9 órától) egy kb. 4 x 5- ös helyiségben, ahol vibrál a neon és nincsen semmi levegő :-( a maradék (engem is beleértve) a külső folyosón ücsörög, ahol picit több levegő van. Az ajtóra ki van téve egy lista, amire fel kell írni a nevedet sorszámmal. Na, ennek a papírnak pont nincs semmi értelme, mert a doktor úrnak ugye nincsen asszisztense, így a papírt senki nem nézi meg az érkező, aggódó, türelmetlen betegeken kívül. Ők viszont folyamatosan azon pörögnek, hogy ki-hányadik és éppen hányas rajtszámú ember van bent…stb…stb…stb. Namármost. Ez a lista még azért is teljességgel fölösleges, mert vannak, akik „csak” konzultációra jönnek, vannak, akik rövid kezelésre és vannak, akik hosszú kezelésre. Akik hosszú kezelésre jönnek, azok máris előnyt élveznek a többiekkel szemben, mert előbb föl kell kerülniük a kemóra, mert ott ugye ½ 3-ig van a menet. De persze csak elviekben. Szerintem minden nap túlóráznak szegények, mert egyszerűen annyi a beteg. SAJNOS! Legalábbis a Rubovszkynál biztosan. És akkor még nem beszéltünk a többi orvos betegeiről. Nos, visszatérve rám. Mint tudjátok, én elég erőszakos vagyok, tehát valahogy minden egyes alkalommal sikerült legkésőbb 1 óráig bejutnom, úgy, hogy kb. 12-re értem oda, ami egy magasan jó átlagnak számít itt! Mert a kórházba a lábam 11 óra előtt nem tettem be, csak az első pár kezelésnél, amikor még nagyon rutintalan voltam. Ezen minden alkalommal felháborodtak a többi igen türelmetlen betegtársaim…legalábbis gondolom, éreztem a hátamon a szúrós tekinteteket…de MINDIG úgy mentem be, hogy a doktor úr szólított a nevemen. Ezzel védekeztem magamban minden alkalommal. Pedig Isten látja lelkemet, sajnáltam és sajnálom a többieket, de ez itt MOST rólam szól (t)!!! (Ádám közben megérkezett, miután leadta a véremet, de mondtam neki, hogy nyugodtan menjen el, intézze a dolgait, vásároljon be nekem és majd jelzek, ha jöjjön a kemó vége felé). Szóval, bejutottam, a doktor úr feltette a szokásos rutin kérdéseket (miszerint van-e légzési problémám, széklet, vizelet, vagy bármi más….testsúly…stb), gyors vérnyomásmérés, majd elkezdi egy diktafonba darálni, a sztorimat…mióta járok, hol tartok, mit fogok ma kapni…stb. Én elmondom ha van kérdésem, amit próbáltam mind inkább a kezelés előrehaladtával a minimálisra redukálni, a kint várakozó embertömegre való tekintettel. Fölírta a hormon gyógyszert, amit a sugárral egy időben kell elkezdeni szedni, és 5 éven keresztül tart a szedése :-( Miután befejezte, mondtam, hogy most én jövök :-) Átadtam a csokikát, rajta egy borítékkal, amibe pár kedves köszönő sort tettem. Erre Ő óriási elánnal kezdett el szabadkozni, amire én csak viccesen megjegyeztem, hogy nem pénz van ám benne :-) ezen is túlestünk, ekkor álltam elő a számára a lehető legmegdöbbentőbb kéréssel (legalábbis az arcáról ez volt leolvasható), miszerint szeretnék egy közös fotót vele. Puff! Láttam, hogy nem érti és nem érti és nem érti. Gyorsban elmagyaráztam neki, hogy nem kerül föl a FB-ra és egyéb oldalakra, CSAK nekem van erre szükségem. Belement és készített magunkról egy fotót :-) Elbúcsúztunk és Ő kimondta az egyik legszebb mondatot, amit valaha is hallottam: - Akkor 3 hónap múlva találkozunk! Én meg csak mosolyogtam és mosolyogtam és mosolyogtam! Kiléptem a rendelő ajtaján, mindenkinek jobbulást kívántam és elindultam lefelé utoljára a 2 és fél emeletről ezen a csodás, napsütéses napon. Hívtam "L"-t, hogy indulhat és lent találkozunk a kemós épület előtt. Leültem a napon egy padra és élveztem, ahogy a nap simogatja az arcomat és merengtem és pityeregtem. Még mindig nem bírtam fölfogni, hogy 2 óra múlva vége lesz ennek a rémálomnak. És közben boldog voltam és sírtam. Megérkezett a "L", fölsétáltunk az első emeletre Évikéhez, ahol már a jobb oldali szoba szinte tele volt, így hát beültünk a bal oldaliba, ahol csak egy hölgy volt. Székemet szokás szerint megfordítottam az ablak felé és kényelembe helyeztem magam. Rövid várakozás után pedig elindult az UTOLSÓ kemó!!! Csordogált, hogy elpusztítsa az esetleges rákos sejteket, és velük együtt jó pár egészséges sejtemet is. A rettegett lötty, ami tulajdonképpen gyógyszer. Kicsit bágyadt voltam közben, de különben semmi más bajom nem volt az utolsó három kezelés alatt. A vége felé megjelent az Ádám magától. :-) és 3 óra körül elfogyott az utolsó csepp is a tasakból. YESSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS!!!!!!!!!!!!! Elköszöntem Évikétől, aki valóban meg volt hatódva és én újra megköszöntem neki még egyszer minden jót, amivel engem végigsegített ezen az úton! Lesétáltunk a fiúkkal és leültünk újra arra a padra, ahol előtte is ücsörögtem és mosolyogtam a napba :-) Fotózkodtunk és kisétáltunk az Országos Onkológiai Intézetből hármasban. Életem egyik legszebb pillanata volt!!!!!! Ádámtól elváltunk és elindultunk hazafelé, szokás szerint megálltunk a virágosnál, ahol megkaptam a jól megérdemelt 20 szál meseszép tulipánomat (ezúttal sötétlilát)!!! :-) Édes otthon!!!!!!!!!!!!!!! Megebédeltünk, beszélgettünk, aztán "L" ment a dolgára, én meg lefeküdtem és aludtam 5-7-ig. Nemsokára megjött a Mici a Péterrel a gyógytornáról. Hoztak pizzát, azt falatoztuk és beszélgettünk és én 9 körül lefeküdtem. Ismét hosszan feküdtem a csöndben, a sötétben és még mindig alig bírtam elhinni, hogy tényleg túl vagyok rajta. Bealudtam…. :-)

(részlet a naplómból)

                                                              Kisherceg kísért az utolsó kemóra :-)

                                                                          Ezt kaptam a Beától :-)